** A film feliratainak szövege. Nagyra értékeljük, aki szeretné ezeket bekezdésekbe rendezni és elküldeni nekünk.
Angol minta itt.
A megnevezhetetlen az, ami örökkévaló.
A megnevezés az összes létező dolog eredete. (Lao-ce)
Engedd meg, hogy emlékeztesselek,
Az élet és halál a legfontosabb mindenek felett. Az élet hamar elszalad,
a lehetőség pedig elveszik.
Törekednünk kell a felébredésre.
Ébredj fel.
Tedd meg.
Ne pazarold el az életed.
Az emberiség mélyen az anyag birodalmába süllyedt,
ami átitatta lényének gondolati és fizikai síkját.
Carl Jung mondta: “Akkor érhetsz a mennybe, ha gyökereid a pokolba nyúlnak.”
Babilon tűzéből jön létre az átalakulás, átváltozás és az új emberi képesség.
A keleti tanítások szerint az ébredés lótusza a szamszára szennyéből,
a szenvedésből sarjad.
A kereszténység ír az ember bukásáról az Éden kertjében.
Ezoterikus értelemben ez az öntudatra ébredés vagy az egyéni akarat létrejötte,
ami elkülönül Isten akaratától. Ezzel a külön éntudattal együtt jön létre
a külső világ képzete; az alakot öltött világ, látszólag a korlátozott éntől külön.
Az egyén vagy az ego jellemzője, hogy e külső, elme által képzett világ
javaira hajt és áhítozik. A külső dolgok, amikre vágyunk, a jó és a rossz
tudásfájának, azaz a dualitás fájának a gyümölcse.
Mondhatnánk, hogy az eredendő bűn az önző vagy dualista tudat vágyai.
Ez a májá, a helyzet, amibe az emberiség most került.
A külső gyümölcs hajszolásával az ember letér az útról, megfosztja magától a jelent.
A történelem során nagy ritkán voltak ébredések, olykor kivirágzott az emberi tudat.
A szentek, jógik, bölcsek és a bölcsesség őrzői. De most az emberiségnek kivételes esélye van,
hogy közösen, tömegesen tegye meg ezt az utat, álmodja meg, hozza létre a közös, új valóságokat,
miközben felfedezzük a magasabb világokat, és felébredünk a korlátozott én kollektív álmából.
Ma a legtöbb ember úgy él, hogy szinte teljesen azonosul létének nyers fizikai és
gondolati síkjaival, még csak nem is tudnak a magasabb szintek létezéséről.
Nem is sejtik, hogy énrendszerükben spirituális képességek rejlenek, ébredésre várva.
E képességeket felismerve a létezés egyre finomabb szintjeihez kapcsolódunk,
miközben énrendszerünknek megengedjük, hogy valós természetünket áthassa,
elszakadva az elme minden szintjétől, másként a májá szintjétől.
Ha megvizsgáljuk a történelem során létező spirituális hagyományokat,
azt látjuk, hogy a nagy bölcsek, misztikusok és próféták a létezés folytonosságáról beszélnek.
Az ősi védikus tanítások a lélek öt kósájáról vagy burkáról írnak, amelyek
a nyers fizikai és gondolati világtól, a kondicionált világtól kezdődnek, amiben a legtöbben élnek most,
és olyan finom szintekig terjednek, mint az energiateljes asztrális és magasabb elmeszintek,
a lét őstípusi mintái. Végül pedig a semleges szintig, ahol nincs gondolat, vagy érzelem.
Az ősi tudatosság elérése, az istentudatosság ébredése a lélekben
eloszlatja mindezen szintek, a májá összes szintjének illúzióját.
Az ősi hagyományok számos olyan fogalmi és nyelvi keretet tartalmaznak,
amelyek a nyerstől a finomig, a semlegesig vezető folytonosságra mutatnak.
Legyen szó a védikus hagyományok csakra- vagy kósarendszeréről vagy a taoizmus dantienjeiről,
a változás terében minden szint maga a mája; a spirál, amely valós természetünket elrejti,
mégis pontosan ez magának az életnek a kifejeződése.
Az élet spirálján keresztül tapasztaljuk meg az emberi életet.
Amikor a mája minden szintje megszabadul az éntől, mérhetetlen, dualitástól mentes,
nyelven túli titokzatos egység érhető el, ami tartalmazza, de felülmúlja az összes többi szintet.
Henry David Thoreau híres mondása, hogy a legtöbb ember csöndes kétségbeesésben él.
Úgy mennek sírhalmukhoz, hogy még szól bennük az énekük.
Kétségbeesésük oka, hogy örökké énükön kívül keresnek.
Dolgokat hajszolnak; pénzt, hatalmat, kapcsolatokat, mások helyeslését.
A szenvedés a dolgokhoz való mentális kötődésben, nem pedig a dolgokban gyökerezik.
Nem számít, hogy mid van, az számít, hogy mennyire kötődsz ahhoz, amid van.
Érzékszervi szinten, neuroplaszticitás útján jön létre a kötődés.
Ahová a figyelem irányul, az idegsejtek egymáshoz kapcsolódva programot hoznak létre az elmében;
hajlamosságot egy mintázatra, ami maga az elme. Amikor tudattalan hajlamunk vagy
életvitelünk van, akkor valójában nem magukhoz a dolgokhoz kötődünk. Nem drogok,
alkohol, szex, evés vagy a média rabjai vagyunk, hanem az általuk kiváltott érzéseké. Szabaddá
akkor válunk, ha testünket, a változó tünetek terét a tudatosság gyökerénél közvetlen figyeljük.
Higgadtak maradunk anélkül, hogy egy érzést jónak vagy rossznak ítélnénk meg, és úgy reagálnánk.
Úgy leszünk szabadok, ha megtanuljuk, hogyan jönnek létre ezek a kötődések,
mert tudatosan figyeljük a finom belső világot.
Elkezdjük a változás tereként figyelni a mentális és érzékelési tüneteket, ahelyett, hogy kötődnénk
a gondolatokhoz és érzésekhez, amelyekkel meghatározzuk és létrehozzuk a formai világot.
A változás e terét hívjuk “‘pránának” vagy “belső energiának” is; a belső élet érzésének.
Az új Föld keletkezése annyi, mint eltávolodás a materializmustól. Tanúi vagyunk annak,
ahogy a régi paradigmák és a mind többre vágyó beteges, egoista világrend megszűnnek.
Amit most magad körül látsz, talán sötétségnek tűnhet. Őrületnek tűnhet.
Valójában éppen így néz ki az ébredés a Föld bolygón. A régi mintázatok leomlásának vagy tanúja.
Sokan ábrándulnak ki a jelenlegi politikai, társadalmi, gazdasági és vallási rendszerekből.
Többé nem bíznak a média, az ipar és az ún. spirituális rendszerek önző céljaiban.
Nem bíznak az egészségügyi rendszerben vagy a kormányban.
Az emberek csalódtak. Az illúzió eloszlatása a valóság meglátásának szükségszerű része;
szembesülés lesz a spirituális betegséggel, ami mai élet velejárója.
Így szabadulhatunk meg az önző tudattól.
Az önző tudat alatt az öntudatlanul működő vágyakozási és utálkozási mintákat értem;
a kollektív szamszkárákat vagy a kondicionált mintákat, amelyek a mája feltételeit hozzák létre,
az azonosulást jellemünkkel, társadalmi csoporttal vagy bármivel, amivel önmagunkat meghatározzuk.
A különböző személyiségekkel és őstípusokkal, amelyekkel végigjátszuk az egész életünket.
Az énrendszer jelenti a kapcsolatot a világgal; nem akarunk megszabadulni ettől a kapcsolattól,
sem elpusztítani. A cél, hogy ne azonosuljunk vele, és így az én érzése vagy a lét érzése
ne kötődjön korlátozott formához. Azért, hogy ne szenvedjünk, amikor a formavilág megváltozik.
Az emberi út nem más, mint utazás az ego előtti léttől, attól az egységállapottól,
amit csecsemőként anyánkkal tapasztaltunk, a személyiség létrejöttéig.
Felnövünk, jellemünk alakul ki. Ez a fejlődésünk szükségszerű része.
Azért, hogy öntudatra ébredjünk; énképünk alakuljon ki.
Valójában fejlődésünk kamaszkorában vagyunk. Az énnel azonosuló szakaszban.
Az öntudatosságon túl azonban a következő lépés az én transzperszonális szintjeinek elérése.
A tudatosság közös szintjeinek, a logosz különböző szintjeinek vagy a magasabb elme elérése.
Mondhatod a lélek szintjeit, ha ezt a nyelvet jobban kedveled.
A könyörület és a részvét erősödik, ami a szereteten keresztül nyilvánul meg.
Az énközpontú tudat régi mintázatának szemszögéből nézve ez a leomlás félelmetes.
Zavarodottságot és fájdalmat fogsz érezni, ha kapaszkodsz a régi mintázatokhoz.
Az ébredőket ténylegesen fenyegetésnek fogják tekinteni.
Az ébredést válságként fogják megélni, mivel az ismert dolgok leomlását jelenti.
Olyan vagyunk most, mint a bebábozódott hernyó, amely átalakuláson megy át.
Az átalakulásban van egy pont, amikor a hernyó már nem hernyó, de még nem is pillangó.
Ennél a pontnál az átalakulás alatt álló számára
a régi én számára úgy tűnhet, hogy minden elveszik. De ez csupán a folyamat része.
Hiszel, mert aláveted magad a fejlődés sodrásának, legbelül tudva, hogy a forrás felé haladsz.
A kollektív káprázat, amit az ősi spirituális tanítók májának hívtak,
abból adódik, hogy közösen ragaszkodunk a régi mintázatokhoz.
Az emberi önhittségből adódik, mert azt hisszük, tudjuk, hová megyünk, mit csinálunk, kik vagyunk.
Paul Gauguin francia festő egyik híres festményének címe: “Honnan jövünk?
Mik vagyunk? Hová megyünk?” Ez a három kérdés alázatot igényel.
Ahhoz, hogy megtudjuk, kik vagyunk, mi az igazság, először tudomásul kell vennünk,
hogy nem birtokoljuk az igazságot. Nem fogunk választ kapni, ha meg akarjuk találni a választ.
Őszinte hajlandósággal kell önmagunk legmélyére néznünk. Mint Dante zarándoka
az Isteni színjátékban, az ember útra kel, hogy megismerje önmagát, a sötét erdőben letér az útról,
és rájön, hogy eltévedt.
Az ősi védikus tanításokban a lét és átalakulás dimenzióit Siva és Sakti képviseli.
Az őstípusi nőiséget, a lefelé áramlást vagy a megnyilvánulás áramát Sakti képviseli.
A lefelé mutató háromszög azt jelzi, hogy a lélek alászáll az anyagi világba.
Siva a felfelé áramlást, a felszabadulás áramát képviseli.
A felfelé mutató háromszög tiszta, mindenféle minőség nélküli tudatosságot jelent;
felemelkedést az anyagi világon túl, a felsőbbrendűt.
Amíg a dualista világon belül működünk, és a korlátozott elmével azonosulunk,
ez a két áram alkotja az úttalan utat. A megnyilvánulás áramán és a felszabadulás
áramán belül működünk, csinálunk és nem csinálunk, kötött időben és időtlenben élünk.
Amikor ez a két dimenzió isteni egyesülés útján eggyé válik, egyként létezik, az a szamádhi.
Együtt hozzák létre az egyensúlyt, a két dimenzió együtt létezik, mint Dávid csillaga vagy
az anatha szimbólum, az ősi szimbólum, ami a spirituális szívet, a tiszta hangot,
az ősi aum transzcendens forrását jelenti, és létezővé rezegteti az univerzumot.
Azt mondják, hogy a szamádhiban hallani fogod a lét mennyi zenéjét,
az egyetemes zenét, Krisna fuvoláját vagy, ahogy Pitagorasz nevezte, a szférák zenéjét.
Természetesen mindezek metaforák valamire, ami legbelül felébred,
lényed mélyén, és ez a valami a korlátozott elmén és érzékeken kívül van.
Egyes spirituális rendszerek olyan gyakorlatokkal összpontosítanak a finomtestre, mint például
a légzés figyelése, csivel vagy pránával működő érzékelés, olyan technikák, gyakorlatok, folyamatok
útján, amelyek kondicionált elmével sajátíthatók el. Minden, ami a korlátozott elmét alkalmazza,
hogy elérje a szamádhit, a “via positiva” része. Ezt nevezzük Sakti ösvényének.
És vannak rendszerek, amelyek a megnyilvánult világ túllépéséről szólnak,
ezt nevezzük a Siva ösvényének, ami más néven “via negativa”.
Úgy tudjuk meg, hogy kik vagyunk néven és formán túl, ha mindent elengedünk, amik nem vagyunk.
Sok néven nevezik az utat, ami a szamádhihoz vezet: meditáció, önkutatás vagy ima.
Ma legtöbben valamilyen technikát használnak ezekhez a gyakorlatokhoz, de a meditáció
ősi formája, ami a szamádhihoz vezet, valójában nem tevékenység. Nem olyasmi, mit megteszel,
vagy gyakorolsz, hanem valójában a meditáló, a kereső vagy cselekvő megszűnése.
A valódi meditáció egyesülés azzal, ami VAN, és csak akkor kezd megtörténni, amikor az ego
sikertelenül próbál meditálni, és felismeri saját korlátait.
Az egónak, az ÉN-nek, amiről azt hiszed, hogy te vagy, kudarcot kell vallania a meditálásban ahhoz,
hogy valódi legyen a meditáció. Minél közelebb kerülünk az igazsághoz, a szamádhihoz,
annál kevesebb a teendő, annál kevesebb a technika. A technika a múlt részévé válik.
Elengedjük a cselekvést és a cselekvőt, a keresést és a keresőt, hogy a kondicionálatlan jelenbe jussunk.
Egyes tanárok túlhangsúlyozzák, mások alábecsülik a technikákat. Fontos megérteni,
hogy a technika egy lépcsőfok. Nem akarjuk elhagyni a technikát, de nem ragaszkodunk hozzá.
A szamádhi elérésének bevált módja a spirituális gyakorlatok hosszas végzése.
Legyen az gyakorlat, meditáció, önkeresés vagy ima, az igazság az, amire rá kell ébredni.
Patandzsali jógi és bölcs, aki 2500 évvel ezelőtt állította össze a jóga-szútrákat, azt tanította,
hogy a jóga teljes célja az elme örvénylésének megszüntetése. Mondhatnánk úgy, hogy
a karma megszüntetése; az életet irányító mély, tudattalan mintázatok megszüntetése.
Ezeket a kondicionált mintázatokat hívták a vrittiknek szanszkritul.
Dogen zen mester szintén azt mondta, hogy a meditáció az elme és a test elengedése.
A buddhizmusban ez a nirvána vagy nirodha; a korlátozott, önző elme hullámzásának
megszüntetése, ami miatt az én korlátozott érzékelésével történik az azonosulás.
A kereszténységben ugyanazt az örök tanítást látjuk, ami azonban nagyon eltérő metafora
révén fejeződik ki, olyan nyelv használatával, ami a történelemben akkor általános volt.
A kereszténység szempontjából a szamádhi eléréséhez
Isten királyságába kell jutni a bűnök megbocsátásával, Krisztus meglátásával.
Héberül a bűn szó pontos jelentése “letérés az útról”; azt jelenti, hogy nem a jelenben élünk;
a boldogságot a külső világ tárgyaiban keressük,
nem pedig a valódi beteljesülés forrását értjük meg.
Ahhoz, hogy a mostba, a jelen pillanatba érjünk, meg kell tanulnunk a kondicionált elme
preferenciának elhagyását. Az ellentétes állapotok megszüntetéséhez semmire sem szabad reagálni,
ami a változás terében megjelenik. A meditálás a kondicionált ént semmisíti meg,
más szóval energiát szabadít ki a kondicionált elméből. Az igazság Tamás evangéliumában van,
ami azt mondja: “Ha kihozzátok magatokból, ami bennetek van, az lesz az, ami megment titeket.
Ha nem hozzátok ki magatokból, ami bennetek van, amit nem hoztok ki, az megöl benneteket.”
A hegy több ösvényen mászható meg.
Feljuthatsz egyenesen a csúcsra, de néha jobb, ha spirális útvonalon haladsz.
A csúcson azonban a kilátás ugyanaz, nem számít, hogy melyik ösvényt választottad.
Az évezredek során az emberek több ezer meditációs technikát hoztak létre,
nem szólva a számtalan jóga pozícióról, ászanáról, különleges légzésről vagy a pránájámáról
és mindenféle rituáléról és gyakorlatról.
Ha a meditáció egyszerűen megszüntetés vagy leállás, ha csupán a nyugalom elérése,
akkor miért van olyan sok technikára szükség az eléréséhez? Miért nem ülünk csak le, hogy
megvárjuk, amíg leülepedik bennünk az iszap, ahogy a zenben tanítják?
Az igazság az, hogy le is állhatunk egyszerűen. Elhagyhatjuk jellemünk tevékenységeit,
de ahogy Einstein mondta: “A valóság csupán illúzió, bár nagyon kitartó.”
Az illúzió kitartása az, ami szükségessé teszi a legtöbb ember számára, hogy a tudattalan
elmébe hatoljon. Az ébren maradáshoz meg kell tisztítanunk avatárunkat a szamszkáráktól,
karmájától vagy programozottságától, hogy többé ne az én tudattalan része irányítsa a műsort.
Amikor a tisztításról beszélek, nem arra célzok, hogy az avatár rossz vagy negatív valamiben,
Csupán arra célzok, hogy az énképet leválaszthatjuk róla, és a leválási folyamat az,
amit megtisztulásnak nevezünk. Megtisztítom magam önmagamból. A szádanával egyesítjük
énünk valamennyi aspektusát, hogy ne legyünk részekre osztva. Úgy hatolunk a tudattalanba,
hogy olyan feltételeket teremtünk, ahol az én számára nincs menekvés. Legyen ez hosszas
meditáció, önkeresés, intenzív jóga, csikung, ima vagy légzésgyakorlat, böjt vagy kántálás
vagy pszichoaktív szerek szedése, ami megnyitja elménk tudattalan mélységeit, természetesen
utunkon eltérő gyakorlatok, technikák és eszközök fognak eltérő időpontokban vonzani bennünket.
Bármi is legyen a technika vagy gyakorlat, akkor tudunk megtisztulni,
ha jelen vagyunk és nyugodtak maradunk. Amikor a pillanatban vagyunk, és megadjunk magunkat
annak, ami lesz, akkor feloldjuk a karmikus kötéseket, amik révén avatárunkkal azonosulunk.
Nem ítélünk egyetlen érzést vagy gondolatot sem jónak vagy rossznak, egyre mélyebbre jutunk
az érzékelés terében. Egyre finomabb jelenségeket érzékelünk, annyira tudatára ébredünk a történésnek,
hogy egybeolvadunk a meditálás tárgyával. Mi magunk vagyunk a légzés.
Mi vagyunk a jóga pozíció.
Mi vagyunk a kántálás.
Mi vagyunk az avatár.
Mindig egyesülünk a prána térrel, az ún. szavikalpa szamádhiban vagy szamprajnata szamádhiban,
ami a “szamádhi a maggal”, a mintázat magjával, a forma magjával. A kondicionált elme működésének,
a karmikus működés magjával. Amíg a kötődés, a tudattalan elme működésének, a belső és külső
világ közötti elkülönülés magja létezik, addig nem érhető el a végső cél.
A szavikalpa szamádhi egy bevezető szamádhi, más néven “jhána” (páli) vagy “dhjána” (szanszkrit).
Ez az énrendszeremben a karma megsemmisülése; a test energetikai felkészítése a valós természet
felébredéséhez, amely a semmitevésen, az elme működésének megszűnésén keresztül érhető el.
Elméd olyan, mint egy tó, gondolataid pedig hullámok vagy fodrok a tavon.
Mit tehetsz, hogy lecsöndesítsd a tavat?
Bármit teszel, újabb hullámokat kavarsz. Nem tudod elsimítani vagy lecsöndesíteni őket.
A tó csak akkor csillapodik le, amikor minden erőfeszítéssel, törekvéssel és mozgással felhagysz.
Rájössz, hogy a természetes állapot nem olyasmi, amit csinálni kell.
Felismerése annak, hogy mi vagy az elme és az érzékek mozgásán túl.
Ki mozgatja az elmét? Ismerd fel, hogy “ki” dönt.
Egyedül az elme az, ami dönt. Egyedül az elme az, ami működik.
Egyedül maga az elme az, ami próbálja elcsöndesíteni az elmét.
E szavak hallatán a korlátozott elme valószínűleg megzavarodik,
azon tűnődve, hogy “Mit csinálok?”. Csak hagyd ezt a zavart.
Légy tudatában valós énednek. Légy tudatában a tudatosságodnak.
Maradj “vele”, amíg az nem lesz egyedül a valóságod.
Amikor először kezded el figyelni a tudatosságot,
csak a hamis énedet, csak az elme működését látod.
Amikor azt mondom, hogy “légy tudatában valós énednek”, nem változásról, nem mozgásról van szó.
Nem olyan, mint a kamera ráirányítása egy új tárgyra, hanem inkább feladod
vagy megszünteted az érdeklődésed vagy kötődésed az elme működéséhez.
Két olyan fő csomó van, ami révén a hamis éneddel azonosulsz.
A test kényelmet akar, az elme pedig tudni akar.
A test a kellemes érzésekhez és a fájdalom elkerüléséhez ragaszkodik.
Minden szádhana vagy spirituális gyakorlat, ami a szamádhihoz vezet, alapvetően két dologból áll:
Először kilépés a kényelem és kényelmetlenség kettőségéből, másodszor belépés a “nem tudom”
elmébe. Mély belső, határozott megadás, gondolat nélküli jelenlét, választás nélküli tudat.
Szókratészt tartották kora legbölcsebb emberének.
Híres mondása: ” Egyvalamit tudok biztosan, azt, hogy nem tudok semmit.”
Ez a szókratészi paradoxon.
A “nem tudom elme”, a nem ismerő elme elfogadása a szamádhi kapuja.
Várj. Légy nyugodj, ne remélj, ne gondolkodj, mert a remény elképzelésen alapulna,
és továbbra is a kondicionált elmébe engedné az energiaáramlást.
T.S. Eliot írta: “Mondtam a lelkemnek, hogy maradj csendben és várj remény nélkül, mert a remény
nem a helyes dolgot remélné. Várj gondolat nélkül, mert nem állsz készen a gondolatra.”
Abban a pillanatban, amikor reményed, célod vagy gondolatod támad,
ismét a kondicionált elme foglya leszel.
Az Isteni színjátékban Dante egy feliratról írt
a pokol bejáratánál: “Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.”
Ez valójában egy nagyon ésszerű tanács.
Komoly emlékeztető lenne, ha kiraknák minden meditációs központ, ásram vagy templom ajtajánál.
Bármit is remélsz, az múltbeli kondicionáláson alapul. A remény egyfajta tudás,
ami az énrendszert keresésre, kutatásra és cselekvésre készteti.
Amikor a szádhanát, spirituális gyakorlatunkat végezzük,
ami a szamádhihoz vezet, akkor fel kell hagynunk minden reménnyel, minden tervvel,
elfogadva, hogy még azt sem tudjuk, hogy mit remélhetünk. Ez megalázkodás az én számára.
A reménnyel együtt felhagyunk a félelemmel is. A remény és a félelem az elme terve a jövőre;
ez a belső huzalozás, ami azonosítani akar. A remény epedezik, a félelem undorodik.
Ha a mostban maradunk, a pillanatot érezzük úgy, ahogy az van, akkor hol van remény és félelem?
Spirituális munkánk célja, hogy feltárjuk és kioldjuk a csomókat, amelyek miatt jellemünkkel
azonosulunk. A kényelmen és kényelmetlenségen túllépve a nem ismerés felhőjébe lépünk.
Tehetjük ezt akár meghatározott gyakorlatokkal, akár a mindennapi életben.
A meditálás, önmagad megismerése annyi, mint a jelenben lángolni.
Elégeted mintázataidat, preferenciáidat,
és ez nem olyasmi, ami életedtől elkülönül. Ahhoz, hogy el tud dobni a mintázatokat, reakcióidat
és ítélkezéseidet, miközben bennük vagy, a harc feladása, a legmélyebb gyakorlatot igényli.
Ez az egyetlen harc, amiben úgy győzhetsz, ha feladod, megadod magad, meghalsz a csatatéren.
Önként mászol fel a keresztre.
Néhányan készen állnak a legmagasabb szintű meditációs és önkeresési tanításokra; az egyszerű
és tiszta igazságra. Meg fogják hallani a dharmát, és azonnal megértik. Olyanok ők, mint a fa,
ami jól kiszáradt, és készek arra, hogy elégessék magukat. Csupán a szikrára van szükségük.
Másoknak láthatóan több felkészülésre van szükségük.
Olyanok, mint a nedves fa, kis idő kell nekik, hogy kiszáradjanak és meggyulladjanak. Technikákra,
gyakorlatokra van szükségük, hogy az énrendszer kötéseit feloldják, eltüntessék a szamszkárákat.
Vagy legalábbis ezt hiszik, és a hit teszi a dolgát.
A gyakorlatok és technikák olyanok, mint a lépcsőfokok;
mint tüske használata a tüske, mintázat használata a mintázat eltávolításához.
A spirituális gyakorlatok, például szavak mondása, fegyelem vagy tanult dolog gyakorlása
egyszerűen imitáció. Ismétlődő és kondicionált dolog. Mivel minden technika nem más, mint
az elme kondicionált mintázata, maga a gyakorlat nem fog az elmén túlra, a szamádhihoz vezetni.
A mintázatban, robotszerű, ismétlődő állapotban ragadsz.
Lazán kell a technikához folyamodni, hogy a belső energia szabadod áramolhasson.
Amikor elmerülsz a belső energiában, a kondicionált cselekvés megszűnik.
A kondicionált cselekvés és a tudattalan programozás a hiányos tapasztalatok eredménye.
Amikor hiányosak a tapasztalataink, lenyomatot hagynak az elmében. Egy kis programot
hoz létre a tudattalanban. Ez a programozás vagy kondicionálás származhat traumából vagy csupán
tapasztalatokból, amiktől elfordultunk, mert túl fájdalmasak voltak. Énrendszerünk
olyan kis programok sokasága, amelyek hiányos tapasztalataink miatt valósulnak meg.
E memória lenyomatokat nem csak az agy, hanem a test energetikai rendszerei is tárolják
az idegrendszeren, izomburkon, a nádik vagy meridiánok számos hálózatán keresztül.
E programok futásához energiára van szükség. Ha az energia a tudattalanban reked, ez olyan,
mint a telefonon nyitva hagyott appok, amik lemerítik az akkut. A szadhána olyan, mint
megtanulni az appok bezárását a telefonon.
Ahhoz, hogy szabadok legyünk, tudatosságot viszünk a finom érzésekbe; a változó jelenségek
terébe vagy a belső energiába anélkül, hogy a megjelenő gondolatokra vagy érzésekre reagálnánk.
Az énrendszer preferenciáinak elengedésével, a kényelmen és kényelmetlenségen túllépve.
A külső világban minden a rossz irányba vezet bennünket.
A társadalom azt mondja, hogy tompítsuk a fájdalmunkat, keressük a kényelmet.
A befelé vezető út kifelé halad, a kifelé vezető út befelé halad. Fájdalmunk felé kell fordulnunk.
Akkor szabadulunk meg a szamszkáráktól, ha teljes tapasztalatot szerzünk.
Érezzük, de nem reagálunk. Benne égünk. Az érzelmet akkor tapasztaljuk meg teljesen,
ha nincs indulatunk. Az indulatok reakciók. Olyan érzelmek, amelyek gondolatokkal fonódnak össze.
Elengedjük a gondolkodást, és a nyers érzelemnél, a nyers érzésnél maradunk.
Azt mondják, hogy a felszabaduláshoz vezető út nem arról szól, hogy jobban érezzük magunkat,
hanem arról, hogy jobban tudunk érezni. Abszolút példa erre Jézus a kereszten
vagy Buddha meditációja, ami a megvilágosodását hozta. Ez szembenézés a legnagyobb fájdalommal,
a legnagyobb félelmekkel, az elképzelések, a tudás, a jó vagy rossz megítélésének elengedése.
A felébredés pusztán a kezdő lépés a belső fejlődés, a belső lótusz növekedésének, az élő híd
kiépülésének, az emberi test isteni tudatosság kelyhévé tisztulásának felgyorsult folyamatában.
Az energia olyan, mint a spirituális gyakorlatokra használt Rosetta kő.
Ha megérted az energia működését, megérted a gyakorlat hasztalanságát. Minden technika vagy
gyakorlat a TE mintázatodat szakítja meg. Kondicionált mintázattal szakítod meg
a kondicionált mintázatokat. Készen kell állnod a technika elengedésére, amint megszolgált,
különben éppen egy új azonosságot, egy új, spiritualizált énrendszert hozol létre.
A meditáció mélyebb rétegeinek eléréséhez
el kell engednünk mindent, amiről azt hisszük, hogy tudjuk a meditációról.
A meditáció ősi kifejezése, a “jhána” vagy “dhjána”, zen vagy csan egyfajta belső feloldódást jelent,
meditációs elmerülést, átalakulást vagy a kondicionált én belső megtisztulását.
A “jhána” ősi szó jelentése a “jhapeti” páli szóhoz kapcsolódik,
ami azt jelenti, hogy “felégetni”. A szenny, a bűn vagy a szamszkárák felégetését.
A hamis énnel való azonosulás elégetése, a káprázat elégetése, minden olyan preferencia
elégetése, amelyek az egót alkotják, és a belső energia felszabadítása, színre hozása.
Az egyén egyensúlyba kerül azzal, ami van, átadja magát annak, ami van, figyel arra, ami van.
A jhána e szakaszain keresztül, fokozatosan ébredhetünk saját valós természetünkre,
miközben a kondicionált elme különböző folyamataitól elszakadunk.
De történhet a felébredés hirtelen. Ezt nevezi a zen “szatori” állapotnak.
A legtisztább tanítás csöndben terjed, de napjaink világában
nagyon kevesen fogják megérteni e csönd forrását vagy fognak vonzódni feléje.
Gautama Buddhának van egy híres tanítása, az ún. “virág prédikáció”. A prédikáció a buddhista
meditáció eredete. Mondhatnánk, hogy a zen eredete. A zen az igazság közvetlen
terjesztéséről szól. A virág prédikációban Buddha egyszerűen egy fehér virágot tartott fel.
a virággal együtt szótlanul volt jelen, annak valós természetében elmerülve. Ez volt az egész tanítás.
Ahelyett, hogy hosszas szatszangot vagy szóbeli tanítást adott volna, hagyta, hogy diákjai
mindvégig a virággal üljenek. Csak egy diákot ért el az üzenet.
Csak egy diák értette meg. Egy ilyen finom üzenet fogadásához finom elmére van szükség.
A legnagyobb igazság csöndben terjed. Hogyan fogadhatjuk a Buddha elmének ezt az üzenetét?
Hogyan fogadhatjuk azt, ami már megvan nekünk, amik már vagyunk?
Az ősi tudat mindenütt ott van, ha szemünkkel látjuk, de nincs egyetlen megnevezett helyen sem.
Felébredés után olyan könnyű meglátni az igazságot, hogy nincs szükség az elmére.
Az elme keres és kutat. Amikor leáll, amikor a mozgása megszűnik, ott marad az igazság.
Te már most is az vagy, amit keresel, de a hamis énnel azonosulsz.
Vedd észre a virágot, és vedd észre azt, aki vagy ami a virágot figyeli.
Mi választja el a megfigyelőt és a megfigyeltet? Meditációnak vagy jhánának kell jelen lennie,
itt és most, az elmében képek, elképzelések és fogalmak közvetítése nélkül.
Ha a tudatosság abszolút jelen van, és megszűnik a dolgok tudása, még a tudattalanban is,
akkor többé nincs megfigyelő és megfigyelt. Nincs többé kapcsolat közted és bármi között.
Nincs többé virág és külön megfigyelő. Csak a korlátozott elme az, ami dolgokat lát.
A korlátozott elme működése az, ami dolgokat hoz létre, ami tapasztalja
az időt és a teret, létrehozza a dualitást, a tapasztalatot és a megtapasztalót.
Itt és most lehet felébredni az elmén túli, végtelenül mély nyugalomra,
nem elnyomva az elmét, hanem hagyni kell,
hogy pontosan az legyen, ami. Mégsem szabad az elme fogságába esni.
Ne próbáld elemezni ezeket a szavakat. Ezek nem fogalmak. Ha a jelenlét
létrejött e tanácsok hallatán, ne hagyd, hogy az elme közbeszóljon.
Amint megkapod az üzenetet, kapcsold ki ezt a videót, és maradj a tudatosság valós állapotában.
A csönd a legnagyobb tanítás, a legtisztább tanítás. A következő legjobb tanítás
rámutatás közvetlenül a kifürkészhetetlenre. Ezt a történelem során sok néven illették.
Rámutatás a transzcendens énre vagy a tiszta tudatosságra.
A buddhizmusban ez a “pradzsnyápáramitá”, ami a végső tudás vagy tökéletes bölcsesség,
és ez eltér a szokásos tudástól vagy kondicionált tudástól.
A Patandzsali által leírt jóga nyolcadik végtagján keresztül valósul meg.
A saivizmusban ez a felébredés úgy írható le, mint egység Ísvarával vagy Sivával,
amelyek az abszolút tudatosság nevei.
A nyugati misztikus tanításokban a henózis és az apophaticizmus szavak használatosak
az Eggyel való egyesülésre. Plótinosz szerint az egyén minden lényen felül áll, de mégis bennük van.
A tibeti dzogcsen ezt a létezés természetes, ősi állapotaként írja le.
A Rigpa szó a létezés alapjára utal.
A szúfizmusban ez a “titkok titka”,
ami a “fanán” keresztül valósul meg. Ez a halál előtti megsemmisülés vagy a halál megtanulása.
A mahámundrában ez a nagy pecsét vagy nagy lenyomat, a természetes állapot
megvalósulása, az ősi tudatosság, üresség, az abszolút, a tiszta és nyílt, gyökerek nélkül.
Ne az elmével hallgass e szavakra,
hanem a tudatosság azon mélységeiben értelmezd őket, ahová mutatnak.
Annak igazsága, hogy ki vagy mi vagy, a korlátozott elmén túlmutató igazság
nem látható a korlátozott elmével.
A nyugalmi állapot nem érhető el mozgással.
Ha szeretnéd elérni a gondolkodáson túli nyugalmi állapotot, ne törődj a gondolatokkal és
érzésekkel, preferenciákkal, az elme és érzékek kreálta jelenségekkel, lépj a meztelen tudatosságba.
A gondolatok és érzések a folyton változó jelenségek tere.
Ami nem változik, az a változás terének tudata.
Általában annyira a változás terében ragadunk, tárgyaira figyelve, hogy nem törődünk a tudattal.
A szamádhi eléréséhez nem törekedhetünk semmire a változás terében, nem gondolkodhatunk,
le kell nyugodnunk, ahogy a tudatosság is. Nem reagálhatunk gondolatokra és érzésekre.
Minden szenvedés oka, hogy hiszünk a gondolatainkban.
Figyeld, ahogy az elme minden gondolatot vagy érzést jónak vagy rossznak ítél vagy bélyegez meg.
Hagyjunk úgy minden gondolatot és érzést, ahogy vannak.
Nem taszítunk el semmit, de nem engedünk a gondolatok csábításának, nem rágódunk rajtuk.
Ily módon a negatív útvonalon érjük el az abszolútumot,
a via negativa úton. Bármi vetődik fel, “nem ezt, nem azt, nem ezt, nem azt” ismerjük fel.
A via negativa révén rá fogsz jönni, hogy minden, ami felmerül,
az nem te vagy. Rájössz, hogy semmi vagy; ez a “nem én” bölcsessége.
A via positiva révén arra jössz rá, hogy minden, ami felmerül, az TE vagy.
Ez a szeretet; energetikai kapcsolat vagy összeolvadás.
Mindkét igazság egyidejűleg létezik.
A forma pontosan az üresség, az üresség pontosan a forma.
Van egy mondás a zenben: az útvonal elején a hegyek még hegyek, a folyók még folyók.
Egy bizonyos felismerés után a hegyek már nem hegyek, a folyók már nem folyók,
de a végső igazság feltárásakor a hegyek és a folyók VANNAK.
Mi változott meg az utazás közben?
A hegy és a folyó azok maradnak, amik mindig is voltak. Ami most elmarad,
az a te képzeted a hegyről és a folyóról. Ami most elmarad, az elméd örvénylése,
ami közbelép, ami azt az illúziót kelti, hogy te és a világ elkülönültök.
A szamádhi eléréséhez nem kell valamilyen rendkívüli állapotot elérni.
Arról sincs szó, hogy a megszokott elmeállapotban kell maradni.
Csak a korlátozott elme vagy az én-elme tesz különbséget a szokásos és a szokatlan között.
A turija az állapot nélküli állapot, amit néha negyedik állapotnak hívunk. Dualitástól mentes valóság.
Transzcendens és bennható. A létezés alapja, minden igazság kútja.
Törekvésed egy állapot elérésére az elméd működésével jár.
A létezés alapjának felismeréséhez nem kell a fizikain túllépned és finom vagy véletlenszerű
állapotban maradnod. Éned mindezen dimenziói egyidejűleg léteznek.
A nyers, finom és véletlenszerű itt és most létezik. Csak a korlátozott elme tesz különbséget.
A szamádhi állapotba úgy juthatsz, ha nem próbálsz elérni valamit.
Nem törődsz a gondolataiddal, közben teljesen éber, teljesen tudatos maradsz,
teljesen felébredt, de nem reagálsz, nem cselekszel; nem járatod, de nem is fojtod el az elméd.
Ahhoz, hogy éber légy, teljes figyelmed a történésekre irányulhasson,
a kondicionált én közvetítése nélkül, fogalmak nélkül, irányítás nélkül, manipulálás nélkül,
vagy ferdítés nélkül, a korlátozott elmével való szűrés nélkül, választás nélkül kell jelen lenned.
Jelenlét választás nélkül, ami azt is jelenti, hogy választó nélkül. Nevezhetjük ezt tükröző elmének;
a kezdő elméjének, ami nem emlékezik, nincs múltja. Nyitott vagy tiszta elmének. Minden pillanat új.
Valahányszor az elme tudattalanul jár, akár a legapróbb mértékben, annak az az oka, hogy
a korlátozott énrendszer kondicionáltsága szűrést végez.
Amikor az elme tudattalanul jár, annak egyfajta elégedetlenség az oka, amit dukkhának hívnak
az ősi tanítások. Hogyan engedjem el a dukkhát? Hogyan engedjek el minden elégedetlenséget?
Figyelj erősen. A korlátozott elme számára van egy paradoxon. A korlátozott én-elme
hallja a kérdést, és tudni akarja, hogyan csinálja, de a korlátozott elme nem tudja megcsinálni.
A korlátozott elme mindig kudarcot vall, amikor a szamádhit akarja elérni.
Kudarcot kell vallania. A korlátozott elme nem ébred fel.
Az ősi tudatosság ébred fel a korlátozott elmével való azonosulásából.
A korlátozott elme mindig kudarcot vall, amikor megpróbál lenyugodni, mivel az elme mindig jár.
Maga az elme a mozgás, és ez a mozgás hozza létre az idő és tér megtapasztalását,
elkülönülést hoz létre. Az elme a cselekvés végtelen folyamata.
Az úttalan úton felébredünk a cselekvő jellemmel való azonosulásból,
és felismerjük a létezés dimenzióját.
A szamádhiban megszűnik az elkülönülés a cselekvés és a létezés között.
Az elkülönítés egyszerűen az elme egy másik folyamata.
Amikor a kondicionált énrendszeren belül nincs gondolkodás, nincs probléma.
Az a te, akinek hiszed magad, szintén egy folyamat; az én-gondolkodás állandó mozgása;
mintázatok és preferenciák gyűjteménye. Amelyek szerint TE meghalsz.
A TE kóros mintázatának meg kell szűnnie ahhoz, hogy elérhesd a szamádhit. Hagyd elsüllyedni.
Asatoma Sadgamaya (szankszkrit) “Vezess a valótlanságból a valóságba.”
Tamaso Ma Jyotir Gamaya “Vezess a sötétségből a világosságba.”
A felébredés azt jelenti, hogy meglájuk az emberi szenvedés, az emberi állapot természetét.
Felismerjük, hogy KI vagy MI szenved.
Nem létezik technika az ősi tudatosság eléréséhez.
Nincs folyamat, ami megtanulható. Nincs minta, ami gyakorolható.
Amire törekszem, az elérhető egyetlen pillanat alatt.
Éppen az összes mintát, az összes tudást és összes cselekvést, az összes én-tervet
kell elvetni, mert így hozhatók létre optimális feltételek az ősi tudatosság felébredéséhez.
Ha megpróbálom elmondani, hogyan légy tudatos, akkor a szavaimra figyelsz, vagy
olyasmit csinálsz, amit mondtam, ahelyett, hogy tudatában lennél annak, ami éppen történik.
Olyan mélyen tudnod kell, hogy mi van, annyira kell kapcsolódnod a létezéshez, hogy nincs preferencia,
nincs benne “én”. Belépsz abba, ami történik, vagy tudatoddal beléolvadsz.
Amikor az én működését megszünteted, eggyé válsz azzal, ami keletkezik. Valójában ez nem igaz.
Még inkább az elkülönülés illúziója szűnik meg. Az igazság az, hogy valójában sohasem voltunk külön.
A sprituális tanítók azt az utasítást adják a szamádhi eléréséhez, hogy “légy csöndben, és tudd.”
Légy csöndben, és ismerd a valós éned, a néven és formán túli ősi tudatosságot.
Légy csöndben, és tudd, hogy te vagy Isten, a valós Én, a Buddha természet.
Miről beszélnek pontosan? Mi az, ami csöndessé válik?
Nyilvánvalóan senkinek sem tud a fizikai teste teljesen lecsöndesedni,
az időben és térben létezve, mert maga az idő-tér mozgásban van.
Az idő-tér egy elme. Az univerzum egy nagy elme vagy logosz.
Az első hermészi elv az, hogy “A mindenség az elme, az univerzum mentális.”
Ha az univerzum elme, és az elme mozog, hogyan tudok csöndben lenni és tudni? Hogyan tudok
nyugalomban maradni a tengelye körül kb. 1500 km/óra, a nap körül 108.000 km/óra, a galaxis
körül 800.000 km/óra és az univerzumban milliószor nagyobb sebességgel forgó glóbuszon?
A szíved ver, a sejtjeid mozognak testedben, az ételt emészted, az agyad agyhullámokat bocsát ki.
Véred lüktet, az energia mozog. Hogyan tudunk nyugalomban lenni? Amikor a spirituális mesterek
azt mondják: “légy csöndben, és tudj”, valami másról beszélnek, időn és téren túli dologról,
a fizikain és mentálison túli dologról.
A csönd és nyugalom alatt olyasmit értünk, amire nincs szó a modern nyelvrendszerben.
A szanszkrit nyelvben, a jógik nyelvében több pontos kifejezés van, ami a nonduálisra utal.
A “súnjata” szót gyakran fordítják ürességnek, nyugalomnak vagy semmisségnek.
A nyugalom lehet talán a legjobb magyar szó erre,
de nem elég ahhoz, hogy leírjon valamit, ami nem ebbe a dualista világba tartozik. Ami valójában
létrejön, az az ősi tudatosság, a nyugalmon és mozgáson is túl. Az időn túl.
Ez pedig örök, a léted alapja, a valóság lényeges természete, ami nem változik.
Ténylegesen a változáson és változatlanon túl van. Amikor valós természetünket felismerjük,
nyilvánvalóvá lesz, hogy a csönd és a zaj egy olyan kettőség, amit az elme hoz létre.
A nyugalom és a mozgás egy olyan kettőség, amit az elme hoz létre.
Minden dolog ott van már ebben az ősi nyugalomban.
A világ mozgása azonos a nyugalommal. Légy csöndben, és tudd, légy mozgásban, és tudd.
Az egész egy üresség, ami táncol. Ez nem egy filozófikus dolog, hanem a világhoz kapcsolódás
egy teljesen eltérő módja. Valójában ennek a kapcsolódásnak az elvetéséről szól.
A nyomáscsökkentő szelep elvetéséről, ami az énrendszer,
és valós természeted megtapasztalásról, amit nem a korlátozott elme közvetít. Az ún. külső világon
túllépsz, amikor eléred a nyugalom állapotát, ami pedig tartalmazza azt is, amin túllépsz.
Ha azt hiszed, érted a szamádhit azután, hogy megnézted ezt a filmet, akkor nem figyeltél.
Ez olyan, mintha összetévesztenéd a menüt az étellel. Az igazság megízleléséhez állj készen arra,
hogy meglásd az énrendszered mintázatait, amelyek alapján saját magad azonosítod.
Mélyre kell ásnod, mélyen az elmédbe kell hatolnod,
és fel kell szabadítanod a szamszkárákat. Szét kell boncolnod, porig kell aláznod
az énrendszert. A szamádhi eléréséhez átadod magad a lélek egység utáni vágyódásának.
Jobban kell akarnod az Egy Forrás elérését, mint bármi mást az elme mátrixában,
jobban, mint bármit a külső világban. A külső törekvések üresnek és értelmetlennek tűnnek.
Igazi meditáció, igazi önkeresés valósul meg a jelenben, ahol mindent megtapasztalsz,
minden feltárul. Az egyensúly és szeretet terében minden jő és megy.
Amíg el nem éred az örökkévalót, türelmesen és kitartóan kell dolgoznod,
teljes szívvel, alázattal, felégetve mintázataidat, preferenciáidat,
kondicionáltságodat. A kondicionált elmével nem lehet felébredni.
Láthatóan véletlenül történik, de a jelenlét gyakorlása a véletlent valószínűvé teszi.
Kivégzése előtt Szókratész utolsó szavai figyelmeztetés volt a világ számára.
Azt mondta, hogy nagy hálával tartozunk Aszklépiusznak. Teljesítsétek, és ne feledjétek.
Aszklépiusz a gyógyítás istene volt. Ismeritek Aszklépiusz botját, amire egy kígyó tekeredik.
A gyógyító energiát, azt a belső energiát képviseli, ami él, kondicionálástól mentes, szabadon mozog
saját intelligenciájával, szemben a dualista elme energiájával.
Az i.e. első évszázadokban néhány első pénzérmére Aszklépiusz szimbólumát helyezték az ókori
Görögországban és Rómában, és ebből alakult ki a mai dollárjel. Ez egy ősi emlékeztető,
rejtve, mégis láttatva. Arra emlékeztet, hogy a pénzcsere egyben energiacsere.
Krisztus tudatosságát vagy Buddha természetét a női princípium, a Nagy Anya, a Nagasz, a kígyó
bölcsessége gyámolítja. E bölcsesség arra tanít, hogy tisztítsuk meg a belső templomot, az egótól.
A női princípium számos nevet kapott a történelem során:
Gaia, Sakti, Szófia, Logosz, Mahalakshmi, Párvati, Durga, Ízisz, Mária, az élet spirálja.
A magasabb elme élő energiája az univerzum természetes intelligenciája.
Ezt a természetes bölcsességet módszeresen elfojtották, démonizálták, kihasználták és uralták
az elmúlt évezredben. Ahhoz, hogy felszabadítsuk az energiát a tudattalan behatárolásokból,
ki kell oldanunk a csomókat, amelyek az énrendszerünkkel azonosítanak bennünket.
Nem kapaszkodhatunk a kényelembe, nem kapaszkodhatunk a tudásba.
A történelem jelen pillanatában, éned e pillanatában azt a hálát, amiről
Szókratész beszél, egyénileg és együttesen is ki kell fejezni.
Egyetlen eszköz van, amivel ezt a hálát kifejezheted. Saját magadat kell adnod.
Amikor belső energiánkat, belső életünket kiszabadítjuk a kóros gondolkodás börtönéből,
akkor az szabadon kapcsolhat bennünket az elme magasabb szintjeihez.
Energia köt össze mindannyiunkat. A szeretet egy másik szó erre az energiára.
Minden igazi spirituális mester azt mondja, hogy a szeretet az igazi vallás. A szeretet a jövő vallása.
Nem lehet intézményesíteni, rendszerbe foglalni vagy kondicionálni. A szeretet nem választható el
az egyetlen ősi tudatosság elérésétől. A szeretet annyi, mint EGGYÉ VÁLNI.
Felirat: sevaster1
A hajnali szellő titkokat mond neked,
Ne menj vissza aludni
Azt kell kérned, amit igazán szeretnél
Ne menj vissza aludni
Az emberek oda-vissza járnak a küszöbön keresztül, ahol a két világ találkozik
Az ajtó kerek és nyitva van
Ne menj vissza aludni