Belső világok, külső világok – Videó átírása
1. rész: Akaša
Egy porszem világot jelent, S egy szál vadvirág az eget, Fogd föl tenyeredben a végtelent, S egy percben élj évezredet. – William Blake A kezdetekkor volt a Logosz, a Nagy Bumm, az ősi Om. A Nagy Bumm elmélet szerint a fizikai univerzum egyetlen, elképzelhetetlenül forró és sűrű pontból örvénylett ki, amit úgy hívnak, szingularitás. A mérete milliárdszor kisebb, mint egy gombostű feje. Arról nem szól az elmélet, hogy miért, vagy hogyan történt. Minél rejtélyesebb valami, annál inkább természetesnek vesszük, hogy értjük. Korábban azt hitték, hogy a gravitáció vagy lelassítja az univerzum tágulását, vagy összehúzza és összeroppantja azt. Azonban a Hubble űrteleszkóp képei megmutatták, hogy az univerzum egyre gyorsabban tágul. Egyre gyorsabban és gyorsabban, amióta elkezdett tágulni a Big Bang óta. Valamiképp több anyag van a világmindenségben, mint ahogy az a fizika szabályai alapján becsülhető. A hiányzó anyag után kutató fizikusok ma azt állítják, hogy az univerzum mindössze 4 százaléka áll atomokból, vagy úgy is mondhatjuk “közönséges anyagból”. Az univerzum 23 százaléka sötét anyagból, 73 százaléka pedig sötét energiából áll – amiről korábban azt hittük, hogy üres tér. Olyan, mint egy láthatatlan idegrendszer, amely az egész világmindenséget behálózva működik, és összeköt mindent.
Az ősi védikus tanítók azt tanították: Nada Brahma – vagyis az univerzum vibráció. A valódi spirituális tapasztalások alapja a vibrációs mező. Akárcsak a tudományos kutatásoké. Ez ugyanaz az energiamező, amit a szentek, buddhák, jógik, misztikusok, papok, sámánok és látnokok a saját magukra való befelé figyelés segítségével vizsgáltak. Úgy hívták Akasha, az ősi Om, Indra hálója, a szférák zenéje és még ezernyi névvel illették a történelem során. Ez az összes vallás közös gyökere, és a kapocs a belső és a külső világunk között.
Mahayana Buddhizmus, másképp magyarázta a kozmológiát, mint korunk fejlett fizikai leírásai. “Indra hálója” egy metafora, amely az ősi védikus tanítást illusztrálja, azt, ahogy a világmindenség szövete összefonódik. Indra, az istenek királya megteremti a Napot, és mozgásba lendíti a szeleket és a vizeket. Képzeljünk el egy pókhálót, amely minden dimenzió irányába kiterjed. A háló tele van harmatcseppekkel, ahol minden cseppben megjelenik az összes többi vízcsepp tükörképe. És minden visszatükröződő harmatcseppben megtalálható az összes többi csepp tükörképe. Az egész háló egyetlen tükörképben, és így tovább a végtelenségig. Indra hálóját úgy is leírhatnánk, mint egy holografikus univerzumot, ahol még a legkisebb fénysugár is tartalmazza az egész háló összes motívumát.
A szerb-amerikai tudóst, Nikola Teslát úgy is emlegetik, mint “az embert, aki feltalálta a 20. századot.” Tesla volt az, aki felfedezte a váltakozó áramot, és rengeteg találmány fűződik a nevéhez, amelyek manapság a mindennapi életünk részei. Mivel az ősi védikus tanítások is érdekelték, egyedülálló helyzetben volt, hiszen a tudomány értelmezésekor a keleti és a nyugati példákat is figyelembe vette. Ahogy az összes nagy tudós, Tesla is a külső világ rejtelmeit kutatta, ugyanakkor mélyen magába is tekintett. Akárcsak az ősi jógik, Tesla is az Akasha kifejezést használta, hogy körülírja azt a légies érzést, amely mindenre kiterjed. Swami Vivékánandától tanult, egy jógitól, aki a nyugati világba hozta az ősi indiai tanításokat. A védikus tanítások szerint Akasha maga a tér; a tér, amelyet minden más elem megtölt, s amely egyidejűleg létezik és vibrál. A kettő elválaszthatatlan. Akasha a yin, Prána a yang.
Egy modern koncepció a segítségünkre lehet, hogy értelmezni tudjuk mi is az Akasha, vagyis az elsődleges összetevő. Ez a koncepció a fraktálok elképzelése. Az 1980-as évekre vált annyira fejletté a számítástechnika, hogy lehetőségünk nyíljon matematikailag alátámasztani és megjeleníteni a természet motívumait. A “fraktál” kifejezést 1980-ban alkotta Benoit Mandelbrot matematikus, aki bizonyos egyszerű egyenletek tanulmányozása során rájött, hogy ha ezeket ismételjük, végtelen és változó matematikai, vagyis geometriai formák sorát kapjuk, egy körülhatárolt keretrendszeren belül. Körülhatároltak, de ugyanakkor végtelenek is egyben. A fraktál egy egyenetlen, feldarabolható geometriai alakzat. Ha feldaraboljuk, mindegyik darabja egy kicsinyített mása lesz az egész alakzatnak. Ezt a tulajdonságot önhasonlóságnak hívják.
Mandelbrot fraktáljait úgy is nevezik: Isten ujjlenyomata. Amit látunk, a természet műalkotása. Ha a Mandelbrot alakzatot egy bizonyos irányba fordítjuk, úgy fest, mint egy hindu istenség, vagy egy Buddha. A “Buddhabrot” kifejezés is elterjedt az alakzattal kapcsolatban. Az ősi művészet és építészet egyes formáin is megfigyelhetjük, hogy az emberiség régóta társítja a szépséget és a szentségeket a fraktál alakzatokkal. Végtelenül komplex, mégis minden egyes darabja tartalmazza a magot, amely képes újraalkotni a teljes egészt. A fraktálok révén megváltozott a matematikusok véleménye az univerzumról, és annak működéséről. A nagyítás minden egyes szintjével némi eltérést tapasztalhatunk az eredeti formától. Állandó változás és átalakulás történik, ahogy keresztülhaladunk egyik szintről vagy fraktál részletről a másikra. Ez az átalakulás a kozmikus spirál. A téridő mátrixába ágyazódott intelligencia. A fraktálok természetüknél fogva kaotikusak. Egyenetlenek és mégis rendezettek. Amikor az elménk felismer vagy értelmez egy motívumot, ráfókuszál, mintha az egy tárgy lenne. Megpróbáljuk úgy látni az adott motívumot, mint valami szépséget, de ahhoz, hogy az elménkben tároljuk, ki kell zárnunk a fraktál többi részét. A fraktál érzékelése azt jelenti, hogy korlátozzuk a működését. Az univerzum minden energiája semleges, időtlen, dimenziók nélküli.
A saját kreativitásunk és motívumfelismerő képességünk a kapocs a mikrokozmosz és a makrokozmosz között. A hullámok időtlen világa és a tárgyak térbeli világa között. A megfigyelés egy olyan cselekvés amellyel teremtünk, méghozzá a gondolkodásban rejlő korlátok által. A valódiság illúzióját teremtjük meg azáltal, hogy minősítjük és elnevezzük a dolgokat. Kierkegaard, a filozófus azt mondta: “Ha megnevezel, megtagadsz. Azzal, hogy nevet adsz nekem és felcímkézel, megtagadsz minden mást, ami lehetnék.” Azzal, hogy megnevezünk valamit, bezárjuk az összetevőit egyetlen dologba, ugyanakkor éppen ezzel teremtjük meg, vagyis meghatározzuk a létezését. Az alkotóképességünk egy rendkívüli sajátosságunk. Az alkotásnak velejárója az idő, amely létrehozza a valódiság illúzióját.
Einstein volt az első tudós aki felismerte, hogy amit üres térnek hittünk, az nem üres. Különböző tulajdonságai vannak, melyek közül az űr legfontosabb sajátossága, hogy mérhetetlen mennyiségű energiát rejt. Richard Feynman a híres fizikus egyszer azt mondta: “Egyetlen köbméter üres térben elegendő energia van ahhoz, hogy felforralja a világ összes óceánját.” A tapasztalt meditálók tudják, hogy a csendben rejlik a legnagyobb erő. Buddha egy másik kifejezést is használt az elsődleges összetevővel kapcsolatban: a “Kalapa” olyan apró részecskéket vagy hullámocskákat jelent, amelyek másodpercenként több trilliószor jelennek meg és tűnnek el. Ebben az értelemben a valóság olyan, mint egy holografikus kamera által vetített képsorozat, amely olyan gyorsan váltakozik, hogy megteremti a folytonosság illúzióját. Amikor tökéletesen lecsendesítjük a tudatunkat, megértjük ezt az illúziót, mert maga a tudat az, ami az illúziót vezérli.
A ősi keleti tradíciók évezredek óta tudják, hogy minden vibrációból áll. “Nada Brahma” – Az univerzum: hang. A “nada” azt jelenti hang, vagy vibráció, a “Brahma” pedig Isten neve. Brahma az univerzum és a teremtő is egyszerre. A művész és a mű elválaszthatatlan. Az Upanishadok szerint – amely egyike a legrégebbről származó feljegyzéseknek az ősi Indiából – “Brahma, a teremtő, egy lótuszvirágon ülve kinyitja a szemét, és a világ létezni kezd. Brahma becsukja a szemét, és a világ megszűnik létezni.” Az ősi misztikusok, jógik és látnokok úgy tartották, hogy létezik egy erőtér a tudat gyökerének szintjén. Ez “Akasha mezeje”, vagy “Akasha feljegyzései”, ahol minden információ, minden tapasztalat, múlt, jelen és jövő egyszerre létezik, most és örökké. Ebből a mezőből, vagy mátrixból keletkezik minden, a szub-atomi részecskék, a galaxisok, a csillagok, a bolygók és minden élőlény. Sosem láthatunk semmit a maga teljességében, mert minden a vibráció rétegeiből épül egymásra, és állandóan változik, miközben információt cserél Akashával.
Egy fa folyamatosan iszik a napból, a levegőből, az esőből és a Földből. Az energiák teljes világa járja át ezt a valamit, amit úgy hívunk, hogy fa. Amikor a gondolkodó elme lecsendesedik, olyannak látjuk a valóságot, amilyen az valójában. Minden szemszögből, egyszerre. A fa, az égbolt, a Föld, az eső és a csillagok nem választhatók külön. Élet és halál, mi magunk és mások; nem választhatók külön. Ahogyan a hegy és a völgy is elválaszthatatlan. Az amerikai őslakók és más bennszülöttek hagyományai szerint mindennek lelke van, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy minden összeköttetésben van az egyetlen vibrációforrással. Egy tudat létezik, egy mező, egy erő, ami mindent áthat. Ez a mező vagy erőtér nem körülöttünk van hanem áhatol rajtunk keresztül és úgy történik, MINT mi magunk.
Mi vagyunk a “mi” a világ-mi-ndenségben. Mi vagyunk a szem, amelyen keresztül a teremtő látja saját magát. Amikor felébredünk egy álomból, felismerjük, hogy az álom minden egyes része mi magunk voltunk. Mi teremtettük meg az álmot. Az úgynevezett valódi élet sem különbözik ettől. Minden és mindenki mi magunk vagyunk. Az egyetlen tudat vigyáz minden szemen keresztül, mindenhol, minden egyes részecskében. A CERN, az európai részecskefizikai laboratórium nemzetközi kutatócsoportja, ezután a mező után kutat, amely minden tárgyra és élőlényre kiterjed. De ahelyett, hogy belül keresnék, a külső, fizikai világban kutatnak.
A CERN genfi kutatói nemrégiben bejelentették, hogy megtalálták az ún. “Higgs-bozon-t”, más néven az “Isteni Részecskét”. A Higgs-bozon kísérletek tudományosan igazolták, hogy a légüres teret láthatatlan energiamező tölti be. A CERN nagy hadronütköztetője egy 27 kilométer kerületű körgyűrű, amelyben két részecskenyaláb száguld egymással szemben, és közel fénysebességnél ütköznek össze. A tudósok azt vizsgálják, hogy mi keletkezik az ilyen heves ütközések által. A Standard Modell nem számol be arról, hogy mi alkotja a részecskék tömegét. Úgy tűnik, hogy minden vibrációból áll, ám nem találtak semmilyen olyan “dolgot”, ami vibrálhatna.
Olyan, mintha lenne egy láthatatlan táncos, egy árnyék, aki elrejtve táncol az univerzum balettelőadásán. Az összes többi táncos mindig is e körül a rejtett táncos körül táncolt. Megvizsgáltuk a tánc koreográfiáját, de mostanáig nem láthattuk magát a táncost. Az úgynevezett “Isteni Részecskének”, az univerzum alap összetevőjének, minden anyag szívének, igazolnia kéne a megmagyarázatlan tömeget és energiát, amely az univerzum tágulásának mozgatórugója. De ahelyett, hogy magyarázatot kapnánk a világegyetem természetére vonatkozóan, a Higgs-bozon felfedezése egy még nagyobb rejtélyre mutatott rá, és ezzel rávilágított, hogy az univerzum sokkal titokzatosabb, mint azt valaha is gondoltuk volna. A tudomány közeledik az anyagot és a tudatot elválasztó határvonalhoz. A szem, amellyel az alapvető, ősi mezőt vizsgáljuk és a szem, amellyel ez a mező ránk tekint, egy és ugyanaz.
A német író és gondolkodó, Wolfgang von Goethe azt mondta: “A hullám volt az az ősi jelenség, amely életre keltette a világot.” A Kimatika a hangok láthatóvá tételének tudománya. A “kimatika” szó görög eredetű, melynek gyökere a “cyma”, ami azt jelenti: hullám vagy vibráció. Ernst Chladni, német zenész és fizikus volt az első nyugati tudósok egyike, aki komolyan tanulmányozni kezdte a hullámjelenségeket a 18. században. Chladni felfedezte, hogy ha homokot szór egy fém tálra, és vibrációt kelt a tálon egy hegedűvonó segítségével, akkor a homokszemcsék szabályos alakzatokba rendeződnek. Különböző geometriai formák jelentek meg, attól függően, hogy milyen vibrációt keltett. Chladni egy teljes katalógust jegyzett fel ezekről az alakzatokról, amit ma úgy hívunk: a Chladni-féle ábrák. Ezek közül a motívumok közül sok megtalálható a természetben, mint például a teknősök páncéljának, vagy a leopárd pöttyös bundájának mintázata. A Chladni-féle ábrák – vagy kimatikus ábrák – tanulmányozásának segítségével a minőségi gitár-, hegedű- és egyéb hangszerek készítői meg tudják határozni a készülő hangszerek hangzásának tulajdonságait.
Hans Jenny az 1960-as években tovább fejlesztette Chladni munkáját. Különböző folyadékokat használt és elektronikus erősítők segítségével keltett különböző hangfrekvenciákat. Tőle származik a “kimatika” kifejezés. Ha egyszerű szinusz hullámokat vezetünk egy tál vízbe, motívumok jelennek meg a vízen. A hullámok frekvenciájától függően különbözőképpen fodrozódó alakzatok jelennek meg. Minél magasabb frekvenciájú a hullám, annál bonyolultabb az alakzat. Ezek a formák ismétlődnek, tehát nem véletlenszerűen jelennek meg. Minél többet vizsgáljuk, annál inkább átlátjuk, hogyan szervezi a vibráció az anyagot összetett formákká, egyszerűen ismétlődő hullámok által. Ez a vibráló vízalakzat egy napraforgóra hasonlít. Ha megváltoztatjuk a hang frekvenciáját, egy másfajta motívumot kapunk. A víz egy különösen rejtélyes anyag. Meglehetősen fogékony, azaz átveszi a vibrációt és “bele is kapaszkodik”. Mivel magas a rezonancia-felvevőképessége és -érzékenysége, valamint alapvetően képes rezonálni, a víz azonnal reagál minden fajta hanghullámra. A növények és állatok összetevőinek túlnyomó része vibráló föld és víz. Könnyen megvizsgálhatjuk, hogy egyszerű vibráció által milyen természetes, felismerhető motívumokat rajzol ki a víz, de még érdekesebb a dolog, ha szilárd anyagokat is hozzáadunk, és megnöveljük az amplitúdót. Ha kukoricalisztet adunk a vízhez, sokkal összetettebb jelenséget kapunk. Talán magukat az élet törvényszerűségeit vizsgálhatjuk meg, ahogy a vibráció által mozgatott kukoricaliszt-massza egy mozgó organizmusnak tűnik.
A világegyetemet éltető alap törvényszerűséget minden nagyobb vallásban ismerték, és a szóhasználatból kiderül, hogy az adott történelmi korban valóban megértették azt. Az Inkák, – az európai gyarmatosítás előtti Amerika legnagyobb birodalmának – nyelvén, az “emberi test” szó úgy hangzik, “alpa camasca” ami szó szerint annyit tesz: “eleven föld”. A Kaballa, illetve a zsidó miszticizmus Isten emberfeletti nevéről beszél. A név, amit nem lehet kimondani. Nem lehet kimondani, mert vibráció, ami mindenhol jelen van. Ez minden szó, minden anyag. A szent szó a mindenség.
A tetraéder a három dimenzióban létező legegyszerűbb forma. A fizikai valósághoz legalább négy pont szükséges. A háromszögszerkezet a természet egyetlen olyan alakzata, amely önmagában stabil. Az Ószövetségben a “tetragrammaton” szó többször megjelenik, mint Isten egyik megtestesülésének kifejezése. Ott található, ahol Isten Igéjéről, vagy Isten rendkívüli nevéről van szó. Ez a Logosz, az Ige. Az ősi civilizációkban tudták, hogy a világmindenség gyökerének alapszerkezete a tetraéder forma. A természet ebből a formából alkotja meg az egyensúly alapvető hajtóerejét: Shiva. Ugyanakkor megalkotja a változás alapvető hajtóerejét is: Shakti.
A Bibliában János evangéliumát általában úgy olvashatjuk: “Kezdetben vala az Ige” De az eredeti szövegben az “Ige”helyett a “Logosz” kifejezés szerepelt. Herakleitosz görög filozófus szerint – aki 500 évvel Krisztus előtt élt – a Logosz egy alapvetően megismerhetetlen valami. Minden ismétlődés, motívum és forma eredete. A sztoikus filozófusok, akik Herakleitosz tanításait követték, így határozták meg ezt a kifejezést: “Az élő isteni törvényszerűség, amely áthatja a világmindenséget.” A Szúfizmus szerint a Logosz mindenhol és mindenben jelen van. Ez “AZ” amiből a megnyilvánulatlan megnyilvánul. A Hindu tradícióban a “Shiva Nataraja” szó szerinti jelentése: “Az úr tánca”. Az egész kozmosz Shiva dobjának szavára táncol. Mindent feltölt és mindenbe lelket önt ez a lüktetés. A világ csak addig tud fejlődni és változni, amíg Shiva táncol, máskülönben ismét összeomlik a semmibe. Shiva képviseli a tudatunk tanúságát, Shakti pedig a világ összetevőit, az anyagot. Amíg Shiva meditál, Shakti megpróbálja felébreszteni, hogy táncba hívja. Mint yin és yang, a táncos és a tánc csak együtt létezik. A Logosz azt is jelenti: leplezetlen igazság. Aki ismeri a Logoszt, ismeri az igazságot.
A leplek számos rétege jelent meg az emberek világában, ahogy Akasha bonyolult alakzatokat vett fel, hogy elrejtse eredetét saját maga elől. Mint egy isteni bújócska; évezredeken át bujkáltunk, és végül teljesen megfeledkeztünk a játékról. Valahogyan megfeledkeztünk róla, hogy lenne mit keresnünk. A Buddhizmusban azt tanítják, hogy a meditáció által, saját magunkon belül, közvetlenül érzékeljük a Logoszt, a változás mezejét, vagyis az “állandótlanságot”. Ha megvizsgáljuk a belső világunkat, egyre finomabb és finomabb érzéseket és energiákat vizsgálhatunk, ahogy az elme egyre jobban összpontosít és egyre fókuszáltabbá válik. Ha az érzékelés alapszintjén, közvetlenül ébredünk rá az állandótlanságra, más néven “aniccsára”, akkor megszabadulunk az átmeneti, külső megjelenési formákhoz való ragaszkodástól. Ha egyszer ráébredünk, hogy egyetlen vibrációs mező létezik, amely az összes vallás közös gyökere, hogyan is mondhatnánk többé, hogy “az én vallásom”? Vagy “az én ősi Om hangom”? Vagy “az én kvantumterem”?
Jelen világunk igazi válsága nem társadalmi, politikai, vagy gazdasági válság. A mi válságunk a tudat válsága. Az, hogy képtelenek vagyunk közvetlenül megtapasztalni valódi természetünket. Képtelenek vagyunk megtapasztalni ezt a természetet mindenben és mindenkiben. A Buddhista tradícióban a Bódhiszattva az a személy, akiben felébredt a Buddha természet. Egy Bódhiszattva fogadalma, hogy segít felébredni az univerzum minden lényének, hogy ráébredjenek: egyetlen tudat létezik csupán. Ahhoz, hogy felébredjen az igaz önvalónk, fel kell ébresztenünk minden lényt. “Az élőlények száma végtelen, fogadom, hogy mind megszabadítom. A káprázatok világa kimeríthetetlen, fogadom, hogy mind legyőzöm. Az igaz tanok sora megszámlálhatatlan, fogadom, hogy mind megtanulom. A felébredés útjai bejárhatatlanok, fogadom, hogy mind bejárom.”