Samadhi 1 – Videó átírása
Maja, az én illúziója
Szamádhi A szamádhi egy ősi szankszkrit szó, aminek nincs mai megfelelője. Jelentős kihívás volt a szamádhiról szóló film elkészítése. A szamádhi olyasvalamit jelent, amit nem lehet elmeszinten átadni.
A film egyszerűen saját belső utazásom külső megnyilvánulása. Nem az a célom, hogy a szamádhiról tanítsalak, vagy elmédet tágítsam, hanem az, hogy saját természeted közvetlen felfedezésére bátorítsalak.
A szamádhi most minden eddiginél fontosabb. Olyan időket élünk most a történelemben, amikor nem csak a szamádhit felejtettük el, hanem azt is elfelejtettük, hogy mit felejtettünk el.
Ez a feledés a májá, az én illúziója.
Legtöbben elmerülünk mindennapi életünkben, és alig gondolunk arra, hogy kik vagyunk, miért vagyunk itt és merre tartunk. Legtöbben sohasem ébredtünk valós önmagunkra, a lélekre, vagy arra, amit a Buddha anattának hív, azaz arra, ami a néven és megjelenésen, a gondolkodáson túl van. Emiatt hisszük azt, hogy ezzel a korlátozott testtel vagyunk azonosak. Attól félünk, akár tudatosan, akár tudattalanul, hogy a korlátozott testünk, amivel azonosítjuk magunkat, meg fog halni.
Napjaink világában azoknak a túlnyomó többsége, akik vallási vagy spirituális gyakorlatokat végeznek, például jógáznak, imádkoznak, meditálnak, kántálnak vagy hasonló rituálékat végeznek, kondicionált technikákat alkalmaznak. Ami azt jelenti, hogy ezek csupán az ego részét alkotják. Nem a kereséssel és a tevékenységgel van baj, a baj az, hogy azt hiszed, megtaláltad a választ valamilyen külső formában.
Legáltalánosabb formájában a spiritualitás semmiben sem más, mint az a beteges gondolkodás, ami mindenhol tapasztalható. Az elme további zakatolása. Újabb emberi cselekvés, szemben az emberi léttel. Az ego természeténél fogva több pénzt, több hatalmat, több szeretetet, mindenből többet akar. Az ún. spirituális úton járó emberek több spiritualitásra, több ébredésre, több lelki nyugalomra, több békére, több megvilágosodásra vágynak. Amikor ezt a filmet nézed, fennáll a veszélye annak, hogy elméd a szamádhit akarja. Még veszélyesebb az, ha elméd azt gondolhatja, hogy elérted a szamádhit. Valahányszor valaminek a megszerzésére vágysz, biztos lehetsz benne, hogy az egód dolgozik. A szamádhi nem arról szól, hogy elsajátítasz valamit, vagy bármivel többé teszed magadat.
A szamádhi elérése azt jelenti, hogy megtanulsz meghalni, mielőtt meghalsz. Az élet és a halál olyan, mint a jin és jang, egy megbonthatatlan kontinuum. Vég nélkül bontakozik ki, nincs kezdete és nincs vége. Amikor eltaszítjuk a halált, azzal eltaszítjuk az életet is. Amikor közvetlenül tapasztalod meg az igazságot arról, hogy ki vagy, többé nem félsz az élettől vagy a haláltól.
Társadalmunk és kultúránk mondja meg, hogy kik vagyunk, ugyanakkor a választásainkat meghatározó mélyebb, tudattalan, biológiai szükségérzet vagy ellenszenv rabszolgái vagyunk. Az ego nem más mint az ismétlésre irányuló ösztön. Egyszerűen arról van szó, hogy az energia egyszer választott egy útvonalat, és az energia hajlamos arra, hogy újra ezt az útvonalat válassza, akár pozitív, akár negatív a szervezet számára.
A memóriának vagy elmének végtelen szintjei vannak, spirálok a spirálokon belül. Amikor a tudatod ezzel az elmével vagy egóval azonosítja magát, a társadalmi kondicionálás alanyává tesz, amit hívhatunk mátrixnak is.
Az elmének vannak olyan megnyilvánulásai, aminek tudatában lehetünk, de a tudattalan, a rögzült kapcsolások, a mély egzisztenciális félelmek azok, amelyek valójában az egész gépet meghajtják. Az élvezetek hajszolásának és a fájdalom elkerülésére való törekvés végtelen mintázatai beteges viselkedésben nyilvánulnak meg…. munkánkban… kapcsolatainkban… meggyőződéseinkben… a gondolatainkban és egész életmódunkban. A jószághoz hasonlóan a legtöbb ember passzív igában él és hal meg, életével a mátrixot táplálja.
Életünket szoros falakkal körülvéve éljük. Az életet gyakran tölti ki nagy szenvedés, és soha meg sem fordul a fejünkben, hogy valójában szabadok lehetünk. Igenis lehetséges elengedni a múltból örökölt életet, hogy azt az életet éljük, ami arra vár, hogy a belső világunkból előjöjjön.
Mindannyian megszabott biológiai felépítéssel, de öntudat nélkül születünk erre a világra. Gyakran, amikor egy kisgyerek szemébe nézel, nyoma sincs az egónak, csak ragyogó “semmiség” van. A személy, akivé felnövünk, a tudatosságot elrejtő álca.
Shakespeare mondta, “Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő”. A felébredt egyénben a tudatosság átragyog a személyiségen, az álcán. Amikor felébredtél, nem azonosulsz a karaktereddel. Nem hiszed azt, hogy az álca vagy, amit viselsz. Mégsem adod fel, hogy szerepet játssz. Amikor karakterünkkel, személyes szerepünkkel azonosulunk, az a májá, az én illúziója. Szamádhi az ébredést jelenti a karakterünk álmából és a szerepjátszásból.
Huszonnégy órával azután, hogy Platón megírta Az állam könyvét, az emberiség még mindig Platón barlangjából tapogatózik kifelé. Valójában talán minden korábbinál jobban az illúziók rabjai vagyunk. Könyvében Szókratész olyan emberek csoportjáról ír, akik egész életükben barlangban leláncolva élnek egy üres falat nézve. Csupán azokat az árnyakat látták, amiket a mögöttük égő tűz előtt elhaladó dolgok vetítettek a falra. Ez a bábjáték lett az egész világuk.
Szókratész szerint az árnyak annyira voltak közel, amennyire a rabok meglátták a valóságot. Még azután is, hogy beszéltek nekik a külvilágról, azt hitték, hogy csupán az árnyak léteznek. Még ha gyanították is, hogy valami más is van, nem voltak hajlandók elhagyni az ismert világot.
Napjaink emberisége olyan, mint azok az emberek, akik csak az árnyakat látták a barlangfalon. Az árnyak a gondolatainknak felelnek meg. A gondolkodás világa az egyetlen világ, amit ismerünk. De van egy másik világ is a gondolkodáson túl. A dualista elmén túl. Hajlandó vagy elhagyni a barlangot, mindazt, amit ismersz, hogy megtudd az igazságot arról, hogy ki vagy?
Ahhoz, hogy megtapasztald a szamádhit, el kell fordítanod figyelmedet az árnyakról, a gondolatoktól a fény felé. Ha valaki csak a sötétséghez van hozzászokva, akkor fokozatosan kell megszoknia a fényt. Ahogyan bármilyen új paradigma befogadása esetén, itt is időre, erőfeszítésre és hajlandóságra van szükség az új felfedezésére és a régi elhagyására. Az elme olyan, mint a tudatosság csapdája, egy labirintus vagy börtön. Nem arról van szó, hogy börtönben vagy, te magad vagy a börtön.
A börtön csak egy illúzió. Ha egy képzeletbeli énnel azonosulsz, akkor alszol. Amint felismered a börtönt, ha küzdelemmel akarsz kijutni az illúzióból, akkor az illúziót úgy kezeled, mintha valós lenne, így továbbra is alszol, csakhogy most az álom rémálommá válik. Örökké álmokkal fogsz küzdeni, előlük fogsz menekülni. A szamádhi ébredést jelent az elkülönült énről vagy egoizmusról álmodott álomból. A szamádhi ébredést jelent azzal a börtönnel való azonosulásból, amint én úgy hívok: én. Valójában sohasem lehetsz szabad, mert bárhová mész, ott van a börtönöd.
A felébredés nem azt jelenti, hogy megszabadulsz az elmétől vagy a mátrixtól, hanem éppen ellenkezőleg; amikor nem azonosulsz vele, akkor még teljesebben tudod megtapasztalni az élet játékát, a maga valóságában élvezheted a műsort, vágyakozás vagy félelem nélkül. Az ősi tanításokban ezt nevezték Leila isteni játékának, a dualitás játékának.
Az ember tudatossága egy folytonosság. Az egyik végen az emberek az anyagi énnel azonosulnak. A másik végen van a szamádhi, az én elhagyása. A szamádhi felé vezető folytonosságon tett minden lépés csökkenti a szenvedést. A kevesebb szenvedés nem jelenti azt, hogy az élet fájdalommentes. A szamádhi túl van a fájdalom és az öröm dualitásán. Annyit jelent, hogy kevesebb az elme, kevesebb a saját magunk által létrehozott ellenállás bármilyen történéssel szemben, és hogy ez az ellenállás az, ami a szenvedést okozza. Ha csak egyszer tapasztaljuk meg a szamádhit, megláthatjuk azt, ami a folytonosság másik végén van. Megláthatjuk, hogy az anyagi világon és az önérdeken túl igenis létezik valami. Amikor a szamádhiban ténylegesen megszűnik az én, nincsenek önző gondolatok, nincs ego, nincs dualitás, mégis ott van az “én vagyok”, az anattá, azaz az én-telenség. Ebben az ürességben van a prajna, azaz a bölcsesség hajnala, annak megértése, hogy az immanens én jóval a dualitás játékán túl, a teljes folytonosságon túl van.
Az immanens én időtlen, változatlan, és mindig most van. A megvilágosodás az ősi spirál, az örökké változó megtestesülő világ vagy lótusz elegye, amelyben az idő kibontakozik, és te időtlen lény vagy. Belső kapcsolódási rendszered úgy nő, mint egy örökké bontakozó virág, ahogy elszakadsz az éntől, és élő híddá alakulsz az idő világa és az időtlenség között.
Csupán az immanens én felfedezése csak a kezdete az egyén útjának. Sok embernek számtalanszor kell megtapasztalnia és elveszítenie a szamádhit meditáció útján, mielőtt képes lesz arra, hogy az élet más területeibe is beépítse. Nem szokatlan, ha saját lényünk természetébe alaposan betekintünk meditáció vagy önkutatás során, hogy aztán megint visszaessünk a régi mintázatokba, és elfelejtjük, hogy kik vagyunk valójában.
Ahhoz, hogy meglássuk a nyugalmat és az ürességet az élet minden területén, önmagunk minden részletét, ürességgé kell válni, ami úgy táncol, mint minden más dolog. A nyugalom nem olyan dolog, ami a mozgástól elkülöníthető. Nem a mozgás ellentéte. A szamádhiban a nyugalom a mozgással van azonosítva, a formája az ürességgel azonos. Ez nem értelmetlen az elme számára, mivel maga az elme a dualitás létrejötte.
René Descartes, a nyugati filozófia atyja, erről a mondásáról híres: “Gondolkodom, tehát vagyok.” Egyetlen más mondás sem írja körül olyan pontosan a civilizáció bukását és a teljes azonosulást a barlangfalon látható árnyakkal. Descartes tévedése, csakúgy, mint szinte minden ember tévedése az volt, hogy egyenlőség jelet tett az alapvető lét és a gondolkodás közé.
Leghíresebb értekezése elején Descartes azt írta, hogy szinte minden kétségbe vonható; kétségbe vonhatja érzékeit, sőt, még a gondolatait is. Hasonlóképpen a Kalama-szútrában Buddha azt mondta, hogy az igazság megállapításához kétségbe kell vonni minden hagyományt, szentírást, tanítást és az elme teljes tartalmát és az érzékeket. Mindketten jelenetős szkepticizmussal kezdték, de a különbség az volt, hogy Descartes nem ment a gondolkodás szintjénél lejjebb, míg Buddha mélyebbre hatolt, az elme legmélyebb szintjein túl. Talán ha Descartes túllépett volna saját gondolkodó elméjén, felfedezte volna saját valós természetét, és a nyugati tudatosság most teljesen más lenne.
Ehelyett Descartes egy gonosz démon lehetőségét mutatta be, amely az illúzió fátyla alatt tarthat bennünket. Descartes nem ismerte fel ennek a gonosz démonnak a valóját. A Mátrix című filmhez hasonlóan mindannyian valamilyen bonyolult programhoz kapcsolódhatunk, ami egy illuzórikus álomvilágot táplál belénk. A filmben az emberek egész életüket a mátrixban élték, míg egy másik szinten csupán akkumulátorok voltak, és életerejüket a gépekre táplálták, amelyek energiájukat használták fel saját céljukra.
Az emberek mindig valamilyen rajtuk kívül álló dolgot akarnak vádolni a világ állapotáért vagy saját boldogságukért. Legyen az egy ember, egy adott csoport vagy ország, vallás vagy valamiféle irányító Illuminati, amilyen Descartes gonosz démona vagy az érző gépek a Mátrixban. Ironikusan a Descartes által vizionált démon volt pontosan az a dolog, ami alapján saját magát meghatározta. Amikor megismered a szamádhit, egyértelművé válik, hogy igenis van egy vezérlő, egy gép, és egy gonosz démon, amely nap mint nap áthatja az életedet. Ez a gép te vagy.
Saját magad sok kis kondicionált alprogramból vagy kis főnökből épül fel. Egy kis főnök ételre vágyik, egy másik pénzre, egy másik státuszra, pozícióra, hatalomra, szexre, bizalmas viszonyra. Egy másik tudatosságot vagy figyelmet akar másoktól. A vágyak szó szerint végtelenek, és sohasem elégíthetők ki.
Rengeteg időt és energiát fordítunk börtönünk szépítésére, engedünk a nyomásnak, hogy álarcunkat tökéletesítsük, és etessük a kis főnököket, még hatalmasabbá tegyük őket. A drogfüggőséghez hasonlóan, minél jobban próbáljuk kielégíteni a kis főnököket, annál nagyobb lesz a vágyakozás. A szabadsághoz az út nem az önfejlesztésen vagy saját programunk valamiféle kielégítésén át, hanem saját programunk teljes elengedésén keresztül vezet.
Néhányan attól tartanak, hogy valódi természetük felébresztése azt jelenti, hogy elveszítik egyéniségüket és az élet élvezését. Valójában az ellenkezője igaz; a lélek egyedi megnyilvánulása csak akkor lehetséges, ha legyőzzük a kondicionált ént. Mivel a mátrixban alvó állapotban maradunk, legtöbben sohasem jövünk rá, hogy mit akar a lélek valójában kifejezni.
A szamádhihoz vezető út meditációval jár, amely során megfigyeljük a kondicionált ént, azt, amelyik változik, és egyúttal felismerjük valós természetünket, azt, amelyik nem változik. Amikor nyugvópontodhoz, lényed forrásához érsz, akkor további utasításokra vársz anélkül, hogy ragaszkodnál ahhoz, hogyan kell a külső világodnak megváltoznia. Nem az enyém, hanem egy magasabb akarat fog érvényesülni.
Ha az elme csak a külső világot próbálja megváltoztatni úgy, hogy megfeleljen valamilyen elképzelésednek arról, hogy milyennek kell lennie az útnak, az olyan, mintha úgy próbálnád megváltoztatni a tükörben látott képet, hogy a tükörképet módosítod. Ahhoz, hogy a tükörben látott kép mosolyogjon, nyilvánvaló, hogy nem tudod módosítani a tükörképet, rá kell jönnöd, hogy te magad vagy a tükörkép hiteles forrása.
Amint felismered hiteles énedet, nem jelenti azt, hogy bármilyen külső dolog szükségszerűen változtatást igényel. Ami megváltozik, az a tudatos, intelligens, belső energia, vagy prána, ami megszabadul a kondicionált mintáktól, és a lélek így már közvetlenül tudja irányítani. Csak akkor tudod meglátni a lélek célját, ha képes vagy megfigyelni a kondicionált énedet és annak végtelen vágyakozásait, és elengeded őket.
A görög mitológiában azt mondták, hogy az istenek azzal büntették Sziszifuszt, hogy örökké egy értelmetlen feladatot ismételgessen. Az volt a feladata, hogy egy óriási sziklát görgessen egy hegyen felfelé, csak azért, hogy az újra leguruljon. A francia egzisztencialista és Nobel-díjas szerző, Albert Camus úgy látta, hogy Sziszifusz helyzete az emberiség metaforája. Feltette a kérdést: “Hogyan találhatunk értelmet ebben a nevetséges létben?”
Emberként vég nélkül küszködünk, a holnapot építjük, ami sohasem érkezik el, majd meghalunk. Ha valóban felismerjük ezt az igazságot, akkor vagy megőrülünk, ha azonosulunk egoista szerepünkkel, vagy felébredünk, és szabaddá válunk. Sohasem tudjuk megnyerni a külső küzdelmet, mert az csupán a belső világunk tükröződése. A kozmikus tréfa, a helyzet képtelensége akkor válik világossá, amikor az egoista én teljes és végső kudarcot vall, és képtelen felébredni hiábavaló küszködései ellenére.
A zen azt mondja: “Mielőtt megvilágosodsz, apríts fát, hordj vizet. Megvilágosodás után apríts fát, hordj vizet.” Megvilágosodás előtt fel kell gördíteni a követ a dombon, megvilágosodás után is fel kell gördíteni a követ a dombon. Mi változott meg? Az, amire a belső ellenállás irányul. A küszködés fel lett adva, vagy inkább arról, aki küszködött, kiderült, hogy illuzórikus. Az egyéni akarat vagy egyéni elme és az isteni akarat vagy a magasabb elme összetalálkozik.
A szamádhi végül is azt jelenti, hogy minden belső ellenállást elengedünk minden változó jelenséggel szemben kivétel nélkül. Az, aki képes felismerni a belső békét a körülményektől függetlenül, elérte a valódi szamádhit. Nem azért hagysz fel az ellenállással, mert egyik vagy másik dolog felet szemet hunysz, hanem azért, hogy a belső szabadságod ne függjön a külsőtől.
Fontos figyelembe venni, hogy amikor a valóságod úgy fogadod el, ahogy van, az nem jelenti szükségszerűen azt, hogy nem cselekszünk tovább a világban, vagy meditáló pacifistákká válunk. Éppen az ellenkezője lehet igaz; amikor szabadon cselekszünk, és nem hajtanak bennünket tudattalan mozgató erők, akkor lehetővé válik, hogy a taóval, a mögöttünk levő belső energia teljes erejével összhangban cselekedjünk. Sokan érvelnek úgy, hogy a világ megváltoztatásáért és a béke elhozásáért keményebben kell küzdenünk a felismert ellenségekkel szemben. A békéért harcolni olyan, mint a csöndért kiáltani; csak még többet hoz létre abból, amit nem akarunk. Napjainkban minden ellen háború folyik: háború a terrorizmus ellen, háború a betegség ellen, háború az éhség ellen. Gyakorlatilag minden háborút saját magunk ellen vívunk.
A harc a kollektív megtévesztésünk része. Azt mondjuk, hogy békét akartunk, de továbbra is olyan vezetőket választunk, akik a háborút támogatják. Hazudunk magunknak, amikor azt mondjuk, hogy az emberi jogokat támogatjuk, de továbbra is embereket kizsákmányoló üzemekben készült termékeket vásárolunk. Azt mondjuk, hogy tiszta levegőt akarunk, de továbbra is szennyezünk. Azt akarjuk, hogy a tudomány gyógyítson ki a rákból, de nem változtatunk önpusztító viselkedésünkön, ami hajlamosabbá tesz bennünket a betegségekre. Elhitetjük magukkal, hogy egy jobb életet támogatunk. Nem akarjuk észrevenni titkos részeinket, amelyek szemet hunynak a szenvedés és halál felett.
Az a meggyőződés, hogy háborút nyerhetünk a rák, éhség, terrorizmus vagy bármely olyan ellenség ellen, amit saját gondolkodásunk és viselkedésünk hozott létre, gyakorlatilag azt támogatja, hogy továbbra is elhitessük magunkkal, nincs szükség arra, hogy változtassunk azon, ahogyan ezen a bolygón élünk.
A belső világ az, ahol a forradalomnak először végbe kell mennie. Csak amikor közvetlenül megtapasztaljuk az élet spirálját magunkban, akkor fog a külső világ összhangba kerülni a taóval. Addig azonban bármit teszünk, az csak az elme által már létrehozott káoszt fokozza.
A háború és béke együtt keletkezik egy végtelen táncban; egy folytonosságot képeznek. Az egyik fél nem létezhet a másik fél nélkül. Épp úgy, ahogy a fény nem létezhet a sötétség nélkül, a fent nem létezhet a lent nélkül. A világ láthatóan sötétség nélkül akarja a világosságot, üresség nélkül a teljességet, szomorúság nélkül a boldogságot. Minél jobban részt vesz az elme, annál jobban darabokra hullik a világ. Az egoista elméből származó minden megoldást az az elképzelés hajtja, hogy baj van, és a megoldás még nagyobb problémává válik, mint a megoldásra való törekvés. Aminek ellenállsz, az fennmarad.
Az emberi találékonyság új antibiotikumokat hoz létre, csak hogy a természet még ravaszabb legyen, mivel a baktériumok erősebbé válnak. A folyamatos harcban tett legjobb erőfeszítéseink ellenére a rákbetegség egyre jobban terjed valójában, a világon az éhezők száma stabilan nő, a terrorista támadások száma világszerte egyre emelkedik.
Mi a baj a hozzáállásunkkal? Ahogyan Goethe versében a bűvészinasnak, óriási hatalom került a kezünkbe, de nincs meg a bölcsességünk ahhoz, hogy megfelelően éljünk vele. A baj az, hogy nem értjük azt az eszközt, amit használunk. Nem értjük az emberi elmét, annak megfelelő szerepét és célját.
A válság a korlátozott, kondicionált gondolkodásmódunkból, érzéseink megélésének és az élet megtapasztalásának módjából származik. Racionalizmusunk megfosztott bennünket attól a képességtől, hogy felismerjük és megtapasztaljuk számos ősi kultúra bölcsességét. Egoista gondolkodásunk megfosztott bennünket attól a képességtől, hogy érezzük az élet mélységét és igaz szentségét, az élet fenségességét, és teljességgel érjük el a tudatosság különböző szintjeit, amelyeket mára az emberiség szinte elvesztett. Az ókori egyiptomi mondában a netjerek olyan őstípus formák voltak, akiknek a személyiségét azok tudták megtestesíteni, akik fizikai és spirituális testüket olyan módon tisztították meg, hogy az alkalmas legyen magasabb tudatosság befogadására. Az eredeti netjer vagy az e bölcsesség isteni elve Thoth vagy Tehuti néven volt ismert. Gyakran ábrázolták madár- vagy íbiszfejű írnoknak, aki minden tudás és bölcsesség eredetét képviselte. Thoth a gondolkodás vagy gondolat kozmikus elveként írható le. Thoth adta a nyelvet, a fogalmakat, az írást, a matematikát, az összes művészetet és az elme megnyilvánulásait. Csak azok férhettek hozzá Thoth áldott tudásához, akik különleges képzésen mentek át.
Thoth könyve nem fizikai könyv, hanem az Akasha vagy földöntúli birodalom bölcsessége. A legenda szerint Thoth tudása egy titkos helyen, mélyen lett elrejtve minden emberben, és egy arany kígyó őrizte. A kincset őrző kígyó vagy sárkány őstípusi vagy örök mítosza számos kultúrában terjedt el, és olyan nevekkel illették, mint a kundalini shakti, chi, szent lélek és belső energia. Az arany kígyó az énnel azonos, amely a belső energiákban van lekötve, és amíg felül nem kerekedünk rajta, a lélek sohasem lesz képes valódi bölcsességre szert tenni. Azt mondták, hogy Thoth könyve semmi mást nem hozott az azt elolvasó emberek számra, mint szenvedést, még ha meg is találják az istenek titkait és mindent, ami a csillagok között rejtve van. Azt kell megérteniük, hogy azoknak okozott szenvedést, akik elolvasták, és azoknak az egóknak, akik megpróbálták azt uralni. Az egyiptomi mondában a felébredt tudatosságot Ozirisz képviselte.
E nélkül a felébredt tudatosság nélkül a korlátozott én által megszerzett bármilyen tudás vagy megértés veszélyes lenne, és elválna a magasabb szintű bölcsességtől. Hórusz szemének nyitva kellett lennie. Az itt található ezoterikus jelentés hasonló az Édenkertben történt bűnbeesés ismertebb történetéhez. Thoth könyve a jó és a gonosz tudásfájához hasonlít, aminek gyümölcséből Ádám és Éva evett a kísértés hatására. Az emberiség persze már evett a tiltott gyümölcsből, már kinyitotta Thoth könyvét, és kiűzetett az Édenkertből. A kígyó annak az ősi spirálnak a metaforája, amely a mikrokozmoszból a makrokozmoszig terjed. Ma ez a kígyó benned él. A megtestesült világ formájában kifejezett én-elme. Soha korábban nem szereztünk ilyen sok tudást. Mélyen az anyagi világba merültünk, még az ún. isteni részecskét is megtaláltuk, de sohasem voltunk ennyire korlátozottak, ennyire tudatlanok a tekintetben, hogy kik vagyunk, hogyan élünk, és nem értjük azt a mechanizmust, amivel szenvedést okozunk.
A gondolkodásunk hozta létre a világot mostani formájában. Valahányszor valamit jónak vagy rossznak értékelünk, vagy elménkben elsőbbségeket hozunk létre, annak az én-struktúrák vagy önérdekek kialakulása az oka. A megoldást nem a békéért folytatott harc vagy a természet meghódítása jelenti, hanem egyszerűen az igazság felismerése; hogy pontosan az én-szerkezet létezése hozza létre a dualitást, az én és mások, az enyém és tied, ember és természet, belső és külső közötti megosztást.
Az ego igenis erőszakot jelent; el kell korlátolnia, határolnia magát másoktól, hogy létezhessen. Az ego nélkül nincs háború semmi ellen. Nincs önhittség, nem történik meg a természet kihasználása a haszon érdekében. A világon tapasztalt külső válságok súlyos belső válságot tükröznek; nem tudjuk, hogy kik vagyunk. Teljesen azonosulunk én-identitásunkkal, félelmek emésztenek fel bennünket, és elszakadunk valós természetünktől.
Rasszok, vallások, országok, politikai hovatartozások, bármilyen csoport, amihez tartozunk, mindezek én-identitásunkat erősítik. Szinte minden, a bolygón ma létező csoport saját világnézetét akarja valódinak és helyesnek kijelenteni, és ugyanezt tesszük egyénileg is. Amikor egy csoport azt állítja, hogy az igazság az ő birtokában van, ugyanúgy tartja fenn önmagát, ahogyan az ego vagy az én-struktúra saját magát másokkal szemben határozza meg.
Most minden korábbinál eltérőbb valóságok és sarkított hitrendszerek léteznek egymás mellett a világon. Előfordulhat, hogy különböző emberek teljesen eltérő gondolatokkal és érzelmi reakciókkal válaszolnak pontosan ugyanazokra a külső jelenségekre. Ugyanígy a szamszara és nirvána, vagy a menny és a pokol két különböző dimenzió, ami ugyanazt a világot foglalja el. Egy esemény, ami valaki számára apokaliptikusnak tűnik, másvalaki szemében áldásnak tekinthető. Nyilvánvalóvá válik tehát, hogy a külső körülményeidnek nem kell egy adott módon befolyásolnia a belső világodat. A szamádhi elérése olyan, mintha önjáró kerékké, önrendelkezővé válnál, egy önmagába hajló univerzummá. Életed megtapasztalása nem függ a változó jelenségektől.
A Metatron kockához hasonlítható. A Metatront különböző ősi keresztény, iszlám és zsidó szövegek említik, és őstípus szempontjából az egyiptomi netjerhez, Thoth-hoz, illetve a görög Hermész Triszmegisztoszhoz hasonlítható. A Metatron közvetlenül kapcsolódik a tetragrammatonhoz. A tetragrammaton a fizikai valóság alapvető geometriai mintája, sablonja vagy ősi emanációja, ami az Isten szavát vagy az Igét jelenti. Itt az ábra kétdimenziós megjelenítését látjuk, de ha bizonyos módon nézzük, egy háromdimenziós kockát látunk. Amikor meglátod a kockát, semmi sem változott az ábrán, hanem az elméd adott egy új dimenziót ahhoz, amit látsz.
A dimenzionalitás vagy a perspektíva egyszerűen hozzászokást jelent egy új világszemlélethez. A szamádhi elérésekor megszabadulunk a perspektívától, vagy szabadon hozhatunk létre új perspektívákat, mert nincs saját hozzájárulásunk vagy kötődésünk egy adott nézőponthoz.
Az emberi történelem során a legnagyobb elmék gyakran mutattak rá a korlátozott én-struktúrán túli gondolatszintre. Einstein mondta: Az ember hitelességét elsődlegesen az szabja meg, hogy mennyire és milyen értelemben szabadult meg az énjétől.
Nem arról van szó, hogy a gondolkodás és az én létezése rossz, a gondolkodás csodálatos eszköz, amikor az elme a szívet szolgálja. A védánta azt mondja, hogy az elme jó szolgálatot tesz, de rossz mester.
Az elme örökké a nyelven és címkéken keresztül szűri meg a valóságot, és folyton bírál. Előnyben részesíti az egyik dolgot a másikkal szemben. Amikor az elme és az érzékek uralkodnak, végtelen szenvedést, végtelen vágyakozást és ellenszenvet hoznak létre, és a gondolkodás mátrixába zárnak bennünket. Ha el szeretnéd érni a szamádhit, ne ítéld jónak vagy rossznak a gondolataidat, hanem találd ki, hogy ki az, aki vagy a gondolat előtt, az érzékek előtt. Ha minden címkét eldobsz, akkor vagy képes arra, hogy úgy lásd a dolgokat, amilyenek valójában. Abban a pillanatban, amikor megmondják a gyereknek, hogy milyen a madár, ha elhiszi, amit mondanak neki, akkor sohasem a madarat látja újra. Csak a saját gondolatait látja.
A legtöbb ember azt hiszi, hogy szabad, tudatos és felébredt. De ha azt hiszed, hogy már felébredtél, akkor miért dolgozol keményen, hogy megszerezz olyasmit, amiről úgy hiszed, hogy már megvan? Mielőtt lehetővé válik, hogy felébredj, el kell fogadnod, hogy alszol, a mátrixban élsz.
Őszintén vizsgáld meg az életedet, anélkül, hogy hazudnál magadnak. Képes vagy arra, hogy felhagyj a robotszerű, ismétlődő életmintázatokkal, ha akarod? Abba tudod hagyni az élvezetek hajszolását és a fájdalom elkerülését, bizonyos ételek, tevékenységek és a szórakozás rabja vagy? Folyton elítéled, vádolod, kritizálod magadat és másokat? Elméd szakadatlanul ingereket keres, vagy teljesen beéred a hallgatással? Reagálsz arra, mit gondolnak rólad az emberek? Helyeslésre és pozitív megerősítésre vágysz? Szabotálod valahogyan a helyzeteket az életedben?
A legtöbb ember ugyanúgy tapasztalja meg az életét ma, mint ahogy holnap fogja, egy év múlva és tíz év múlva. Amikor kezded észrevenni robotszerű természetedet, akkor ébredtebbé válsz. Kezded felismerni a probléma mélységét. Teljesen és mélyen alvó állapotban vagy, elvesztél egy álomban. Platón barlangjának lakóihoz hasonlóan a legtöbben, akik meghallják ezt az igazságot, nem lesznek hajlandók vagy képesek arra, hogy megváltoztassák életüket, mert megszokott mintázataikhoz ragaszkodnak.
Mindent elkövetünk, hogy igazoljuk saját mintázatainkat, fejünket inkább a homokba dugjuk, csak ne kelljen az igazsággal szembenézni. Megmentőinkre várunk, de saját magunk nem vagyunk hajlandók a keresztre menni. Te mit vagy hajlandó fizetni, hogy szabad legyél? Rá kell jönnöd, ha megváltoztatod a belső világodat, készen kell állnod arra, hogy megváltoztasd a külső világot. A régi struktúrádnak és régi identitásodnak halott talajjá kell válnia, amiből új növekedés indul.
A felébredés első lépése az, amikor ráébredünk arra, hogy az emberi elme mátrixával, a maszkkal azonosulunk. Valaminek bennünk meg kell hallania ezt az igazságot, és fel kell rázni a szunnyadásából. Van benned valami, ami időtlen, és mindig is tudta az igazságot. Az elme mátrixa megzavar, szórakoztat bennünket, arra késztet, hogy vég nélkül cselekedjünk, fogyasszunk, szerezzünk, a vágyakozás és elutasítás körforgásában, aminek folyton változik a formája, távol tart tudatosságunk virágzásától, születésünktől megillető evolúciós jogunktól, a szamádhitól.
A beteges gondolkodás elfogadott normális életként. Isteni valód rabszolgává vált, a korlátozott én-struktúrával azonosult. A nagy bölcsesség, annak igazsága, hogy ki vagy, mélyen a lényeden belül van eltemetve. J. Krishnamurti mondta: Nem mértéke az egészségnek, ha jól tudsz alkalmazkodni egy alapjaiban beteg társadalomhoz. Az én-elmével való azonosulás a betegség, a szamádhi a gyógymód. A történelem során a szentek, bölcsek és felébredt emberek mind megtanulták az önmagukról való lemondás bölcsességét. Hogyan lehetséges a valós ént megismerni? Amikor átlesel a májá fátylán, és elengeded az illuzórikus ént, mi marad?