Hadd emlékeztessem Önöket tisztelettel:
Az élet és a halál rendkívüli fontosságú.
Az idő gyorsan múlik… és a lehetőségek elszállnak.
Mindannyiunknak arra kell törekednünk, hogy felébredjünk.
Ébredjünk fel!
Figyeljünk oda!
Ne pazaroljuk el az életünket!
Az emberiség mélyen lesüllyedt az anyagi világba, gyökereit a létezésünk mentális és fizikai rétegeibe ereszti. Ahogy Carl Jung mondta: “Ahhoz, hogy az ember elérje a mennyországot, gyökereinek el kell jutniuk a pokolba.” Babilon kemencéjéből származik az átalakulás, a megújulás és az új emberi potenciál.
A keleti hagyományok szerint az ébredés lótusza a szamszára sarából, a szenvedésből sarjad.
A kereszténység az Édenkertben történt bűnbeesést írja le. Ezoterikus értelemben ez az egyéni én vagy a személyes akarat kialakulása, amely elválik Isten akaratától. Ezzel az elkülönült énnel együtt jön létre a külső gondolatvilág; a forma világa, amely elválasztottnak tűnik ettől a korlátozott éntől. A személyiség, vagyis az ego abból áll, hogy az ember a külső, gondolatok által kivetített világban dolgokat hajszol vagy vágyik rájuk. Azok a külső dolgok, amelyek után sóvárgunk, a jó és a rossz tudásának fája, vagyis a kettősség fája gyümölcsei.
Azt mondhatnánk, hogy az eredendő bűn az egó- vagy dualisztikus tudatosság vágyai.
Ez a maya, az a helyzet, amelyben az emberiség jelenleg találja magát.
A külső gyümölcs után való vágyakozás azt jelenti, hogy elvéti a célt, elmulasztja a mostot.
A történelem során alkalmanként ritka ébredések, az emberi tudatosság ritka kibontakozásai történtek. A szentek, a jógik, a bölcsek és a bölcsesség őrzői. De az emberiségnek most egyedülálló lehetősége van arra, hogy ezt az utat kollektíven, tömegesen tegye meg; hogy elképzelje és közösen teremtsen közös új valóságokat, miközben újra felfedezzük a magasabb világokat, és felébredünk a korlátozott én kollektív álmából.
A legtöbb ember jelenleg szinte teljes mértékben a lényének durva fizikai és mentális rétegeivel azonosulva él, és nem is tudatában van annak, hogy a magasabb szintek léteznek. A legtöbb ember nem tudja, és nem is sejti, hogy az én-szerkezetben rejtőző spirituális képességek várnak arra, hogy aktiválódjanak. E képességek megvalósításával egyre finomabb létszinthez kapcsolódunk, miközben az én-szerkezetet áteresztővé tesszük valódi természetünk számára; elhatárolódunk az elme vagy a maya minden szintjétől.
Ha megvizsgáljuk a történelem során létezett spirituális hagyományokat, azt látjuk, hogy a nagy bölcsek, misztikusok és látnokok a létezés folytonosságát írják le. Az ősi védikus tanítások a lélek öt kosháját, vagyis burkát írták le, amelyek a durva fizikai és mentális szférától – amely a feltételes világ, ahol ma a legtöbb ember él – egészen a finomabb szférákig terjednek, amelyek magukban foglalják az energetikai, asztrális és magasabb tudati szférákat, a létezés archetipikus sablonjait. Végül pedig az ok-okozati szféráig, ahol nincsenek gondolatok vagy érzékelések.
Az ősi tudatosság megvalósulása, az isten-tudat felébredése a lélekben eloszlatja mindezen szférák illúzióját – a maya minden rétegét.
Az ősi hagyományok számos fogalmi és nyelvi keretrendszert tartalmaznak, amelyek erre a folytonosságra utalnak a durvától a finom, majd az ok-okozati szféráig. Legyen szó a védikus hagyományok csakra-rendszeréről vagy kosha-rendszeréről, vagy a taoizmus dantienjeiről, a változás terén minden szint maya; az a spirál, amely elhomályosítja valódi természetünket, mégis maga az élet kifejeződése. Az élet spirálján keresztül tapasztaljuk meg az emberi életet. Amikor a májá minden szintjéről felismerjük, hogy üres az én-től, akkor lehetségessé válik egy felfoghatatlan nem-kettősség vagy misztikus egyesülés, amely minden nyelvet meghalad, és amely magában foglalja, ugyanakkor meg is haladja az összes többi szintet.
Henry David Thoreau híres mondása szerint a legtöbb ember csendes kétségbeesésben él. A sírba úgy mennek, hogy daluk még mindig bennük van. Kétségbeesésük abból fakad, hogy vég nélkül kívül magukon kívül keresnek. A ‘dolgok’ után való törekvés: pénz, hatalom, kapcsolatok, mások elismerése. A szenvedés gyökere a dolgokhoz fűződő mentális ragaszkodásban rejlik, nem magukban a dolgokban. Nem számít, mid van, ami számít, az a ragaszkodásod ahhoz, amid van. Az érzékszervi szinten a neuroplaszticitás révén alakítjuk ki a ragaszkodásainkat. Ahol a figyelem összpontosul, ott az idegsejtek aktiválódnak és összekapcsolódnak, létrehozva egy programot az elmében; egy mintázat iránti hajlamot, ami maga az elme. Amikor bármilyen tudattalan hajlamunk vagy életmintázatunk van, valójában nem magukhoz a dolgokhoz vagyunk rabjai. Nem a drogokhoz, az alkoholhoz, a szexhez, az ételhez vagy a médiához vagyunk rabjai, hanem azokhoz az érzésekhez, amelyeket ezek bennünk kiváltanak.
Akkor válunk szabaddá, ha közvetlenül megfigyeljük a szomatikus mezőt; a tudatosság gyökérszintjén zajló változó jelenségek mezőjét. Nyugodtak maradunk, anélkül, hogy reagálnánk, vagy bármely érzést jónak vagy rossznak ítélnénk. Ahhoz, hogy szabaddá váljunk, megtanuljuk, hogyan alakulnak ki ezek a kötődések, azáltal, hogy tudatosságunkat a finom belső világra irányítjuk. Elkezdjük a mentális és érzékszervi jelenségeket a változás terének tekinteni, ahelyett, hogy ragaszkodnánk azokhoz a gondolatokhoz és érzésekhez, amelyek az azonosulást és magának a formavilágnak a megteremtését eredményezik. Ezt a változás terét “pránának” vagy “belső energiának” is nevezik; a belső élettel teljesség érzésének.
Az új Föld felé való átállás a materializmusból való kilépés. Aminek tanúi vagyunk, az a régi paradigmák felszabadulása, valamint a végtelenül többet szerezni akaró kóros egó-törekvés megszűnése.
Amit jelenleg magatok körül láttok, sötétségnek tűnhet. Őrültségnek tűnhet. Valójában így néz ki az ébredés a Föld bolygón. Tanúi vagytok a régi minták lebontásának. Sokan kiábrándultak a jelenlegi politikai, társadalmi, gazdasági és vallási rendszerekből. Már nem bíznak a médiaipar és az úgynevezett spirituális rendszerek egó-vezérelt céljaiban. Nem bíznak az orvosi intézményrendszerben sem, sem a kormányban. Az emberek kiábrándultak. Az illúziók eloszlatása elengedhetetlen része az igazság meglátásának; annak, hogy szembesüljünk azzal a spirituális betegséggel, amely a jelen korunkban rejlik, és hogy kilépjünk az egó-tudatból. Az egó-tudat alatt azokat a vágyakozás és ellenszenv mintáit értem, amelyek tudat alatt működnek; a kollektív szamskárákat vagy kondicionált mintákat, amelyek megteremtik a májá feltételeit – az azonosulást a karakterünkkel, társadalmi csoportokkal, vagy bármivel, amivel meghatározzuk magunkat, a különböző személyiségekkel és archetípusokkal, amelyeket ebben az életben játszunk el.
Az én-struktúra egy interfész a világgal – nem akarjuk ezt az interfészt eltávolítani vagy megsemmisíteni. Az út arról szól, hogy elhatárolódjunk tőle, hogy az “én”-tudatunk vagy a létezés-érzésünk ne legyen egy korlátozott formához kötve. Hogy ne szenvedjünk, amikor a formák világa megváltozik. Az emberi út egy utazás az ego előtti létezésből – amely az az összeolvadt egység, amit csecsemőkorunkban éltünk át anyánkkal –, egészen a személyiség kialakulásáig. Növekszünk, kialakítunk egy személyiséget. Ez fejlődésünk elengedhetetlen része. Azért, hogy kialakuljon az öntudat; hogy kialakuljon az én-tudat vagy az "én". Valójában fejlődésünk serdülői szakaszában vagyunk. Az egóval azonosuló szakaszban vagyunk. De az önudatosságon túli következő lépés az, hogy felismerjük az én transzperszonális szintjeit. Hogy felismerjük a tudatosság közös szintjeit; a Logosz vagy a magasabb elme különböző szintjeit. Mondhatnánk a lélek szintjeiről is, ha ezt a kifejezést részesíted előnyben. Az együttérzésünk köre kiszélesedik. Ez a szereteten keresztül történő kiterjedés.
A régi mintázat, az egó-tudat szemszögéből nézve ez a lebontás félelmetes dolog. Zűrzavar és fájdalom fog bekövetkezni, ha ragaszkodunk a régi mintákhoz. Azokat, akik felébrednek, valójában fenyegetésként fogják érzékelni. Az ébredést válságként fogják tekinteni, mert az az ismert dolgok lebontását jelenti. Jelenleg olyanok vagyunk, mint a gubóban lévő hernyók, miközben átalakuláson mennek keresztül. Van egy pont az átalakulásban, amikor a hernyó már nem hernyó, de még nem is pillangó. Ezen a ponton annak, aki átalakuláson megy keresztül, a régi énnek úgy tűnhet, hogy minden elveszett. De ez csupán a folyamat része.
A hit az evolúciós ösztönnek való átadás; annak a mély tudata, hogy a Forrás felé haladunk. A kollektív téveszme – amit az ősi spirituális tanítók mayának neveztek – összefonódik a régi mintákhoz való kollektív ragaszkodásunkkal. Összefonódik az emberi gőggel; azzal a hittel, hogy tudjuk, hová tartunk, mit csinálunk és kik vagyunk.
A francia festő, Paul Gauguin híres arról a festményéről, amelyet “Honnan jövünk, mik vagyunk és hová tartunk?” címmel alkotott. Ez a három kérdés alázatot igényel. Ahhoz, hogy rájöjjünk, kik vagyunk, és hogy megismerjük az igazságot, először el kell ismernünk, hogy nem birtokoljuk az igazságot. Nincs meg a válaszunk, ha meg akarjuk találni a választ. Valódi hajlandóságnak kell lennie a felfedezésre és önmagunkba való betekintésre. Mint Dante zarándoka az "Isteni színjátékban", az önismeret útját egy sötét erdőben kezdjük, eltévedve, felismerve, hogy elvesztünk.
Az ősi védikus hagyományokban a létezés és a válás dimenzióit Shiva és Shakti képviselte. Az archetipikus nőiességet, a lefelé irányuló áramlatot vagy a megnyilvánulás áramlatát Shakti képviseli. A lefelé mutató háromszög jelképezi, amely a szellemnek a formai világba való beáramlására utal. Shiva a felfelé irányuló áramlatot, a felszabadulás áramlatát képviseli. A felfelé mutató háromszög a tulajdonságoktól mentes tiszta tudatosság felé mutat; a formák világán túli evolúciót, vagyis a transzcendens felé. Amíg a dualisztikus világon belül működünk, azonosulva a korlátozott elmével, ez a két áramlat alkotja az ösvénytelen ösvényt. A megnyilvánulás áramlatában és a felszabadulás áramlatában dolgozunk, cselekszünk és nem cselekszünk, egyszerre lakozunk az időhöz kötöttben és az időtlenben. Amikor ez a két dimenzió isteni egyesülésben összefonódik, és eggyé válik, az a szamádhi.
Amikor egyesülnek, e két dimenzió egyensúlyát és együttélését képviselik, mint a Dávid-csillag vagy az anahata szimbólum, amely az ősi szimbólum, amely a spirituális szívet, a meg nem szólaltatott hangot, az ősi aum transzcendens forrását jelképezi, amely az univerzumot létezésbe táncolja. Azt mondják, hogy a szamádhiban hallani fogod a létezés mennyei zenéjét, a Musica universalis-t, vagyis Krisna fuvoláját, vagy amit Pitagorasz a "szférák zenéjének" nevezett.
Természetesen ezek mind metaforák arra, ami a lényed mélyén ébred fel, valami, ami túlmutat a korlátozott elménen és az érzékeken. Vannak olyan spirituális rendszerek, amelyek a finomtestre összpontosítanak olyan gyakorlatok segítségével, mint a légzés megfigyelése, az érzékelések, a chi vagy a prana kezelése. Olyan technikákkal, gyakorlatokkal és folyamatokkal dolgoznak, amelyeket a kondicionált elmével meg lehet tanulni. Minden, ami közvetlenül igénybe veszi és bevonja a korlátozott elmét a szamádhi eléréséhez, a “via positiva” része. Ezt nevezzük a Saktí-útnak. Vannak viszont olyan spirituális rendszerek is, amelyek a megnyilvánult világ túllépéséről szólnak; ezeket nevezzük a Siva-útnak vagy a "via negativa"-nak. Azáltal, hogy elengedjük mindazt, ami nem mi vagyunk, ráébredünk arra, amik vagyunk a név és a forma túlsó oldalán.
A szamádhihoz vezető útnak számos neve van, például meditáció, önvizsgálat vagy imádság. A mai napig ezeket gyakorló emberek többsége valamilyen technikát alkalmaz, de a szamádhihoz vezető ősi meditációs forma valójában nem tevékenység. Ez nem valami, amit csinálsz vagy gyakorolsz, hanem valójában a meditáló, a kereső vagy a cselekvő megszűnése. Az igazi meditáció az egyesülés azzal, ami VAN, és ez csak akkor kezdődik el, amikor az ego kudarcot vall a meditálási kísérletében, és felismeri saját korlátait. Az egónak, annak az "ÉN"-nek, akinek magad tartod magad, szükségszerűen kudarcot kell vallania minden meditációs kísérletben ahhoz, hogy az igazi meditáció bekövetkezhessen. Minél közelebb kerülünk az igazsághoz, minél közelebb kerülünk a szamádhihoz, annál kevesebb a cselekvés, annál kevesebb a technika. A technikák mind a múlt részét képezik. Elengedjük a cselekvést és a cselekvőt. Elengedjük a keresést és a keresőt, hogy eljussunk a feltételek nélküli jelenbe. Egyes tanítók túlságosan hangsúlyozzák a technikákat, míg mások alábecsülik őket. Fontos megérteni, hogy a technika csak egy ugródeszka. Nem akarjuk elhagyni a technikát, de nem ragaszkodunk hozzá sem.
A szamádhi elérésének bevált módja a hosszú ideig tartó spirituális gyakorlat. Akár meditációnak, önvizsgálatnak vagy imádságnak nevezzük ezt a gyakorlatot, van egy igazság, amelyre fel kell ébrednünk. Patanjali, a jógi és bölcs, aki 2500 évvel ezelőtt összeállította a Jóga-szútrákat, azt tanította, hogy a jóga teljes törekvése az elme örvényének megszüntetésére irányul. Azt is mondhatnánk, hogy ez a karma megszűnése; azoknak a mély, tudattalan mintázatoknak a megszűnése, amelyek az ember életét irányítják. Ezeket a kondicionált mintázatokat szanszkritül vrittiknek nevezték.
Hasonlóképpen Dogen zen-mester azt mondta, hogy a meditáció az elme és a test elengedése. A buddhizmusban ez a nirvána vagy nirodha; a korlátozott egó-elme ingadozásainak megszűnése, amelyek a korlátozott én-érzethez való azonosulást idézik elő. A kereszténységben ugyanazt az örök érvényű tanítást találjuk meg, de egy egészen más metaforán keresztül kifejezve, a történelem abban az időszakában szokásos nyelvet használva. A szamádhi keresztény értelemben való megvalósítása azt jelenti, hogy a bűnök megbocsátása révén, Krisztus megismerése által eljutunk Isten országába. A “bűn” szó héberül szó szerint azt jelenti, hogy "elvéti a célt"; azt jelenti, hogy elmulasztja a jelen pillanatot; hogy a külső világ tárgyaiban keresi a boldogságot, ahelyett, hogy felismerné az igazi beteljesülés forrását.
A “mostba”, a jelen pillanatba lépni azt jelenti, hogy megtanuljuk feladni a kondicionált elme preferenciáit. Az ellentétes állapotokat felégetni azzal, hogy nem reagálunk semmire, ami a változás terén megjelenik. Meditálni azt jelenti, hogy felégetjük a kondicionált ént, vagyis felszabadítjuk az energiát a kondicionált éntől. Ez az igazság megtalálható a Tamás-evangéliumban, amely így szól: "Ha előhozod, ami benned van, az, amit előhozol, megment téged. Ha nem hozod elő, ami benned van, az, amit nem hozol elő, elpusztít téged."
Egy hegyre sok út vezethet. Mehetünk egyenesen a csúcs felé, vagy néha jobb lehet egy spirális útvonalat választani. De a csúcson a kilátás mindig ugyanaz, függetlenül attól, melyik utat választjuk. Az emberek az évezredek során több ezer meditációs technikát hoztak létre, nem is beszélve a számtalan jógapózról, aszanáról, speciális légzésről vagy pránajámáról, valamint a rituálék és gyakorlatok minden elképzelhető változatáról.
Ha a meditáció egyszerűen csak megszűnés vagy leállás, ha egyszerűen csak a nyugalom eléréséről szól, akkor miért van szükségünk ennyi technikára ahhoz, hogy elérjük? Miért nem tudunk egyszerűen csak ülni és várni, amíg a sár leülepszik, ahogyan azt a zen tanítja? Az igazság az, hogy egyszerűen csak leállhatunk. Feladhatjuk karakterünk tevékenységeit, azonban ahogy Einstein mondta: “bár a valóság csupán illúzió, mégis kitartó illúzió.”
Éppen az illúzió ezen kitartása teszi szükségessé a legtöbb ember számára, hogy behatoljon a tudatalattiba. Ahhoz, hogy ébren maradjunk, meg kell tisztítanunk az avatárt a szamskáráitól, a karmájától vagy a programozásától, hogy az én tudatalatti aspektusai ne irányítsák többé a dolgok menetét. Amikor azt mondom, hogy "megtisztítani", nem azt értem, hogy az avatár valamilyen módon rossz vagy negatív lenne. Egyszerűen csak azt értem, hogy lehetséges elválasztani tőle az én-érzetet, és ezt az elválasztási folyamatot nevezzük “megtisztításnak” vagy “tisztításnak”. Megtisztítom az Énemet önmagamtól. A szádhanánk az, hogy egyesítsük önmagunk minden aspektusát, hogy ne legyünk megosztottak. Azáltal hatolunk be a tudatalattiba, hogy olyan körülményeket teremtünk, amelyekből az egónak nincs menekvése. Akár hosszú meditációs időszakok vagy önvizsgálat révén, akár intenzív jógával, csikunggal, imádsággal vagy légzésgyakorlatokkal, akár böjttel vagy énekléssel, akár olyan entheogének szedésével, amelyek megnyitják számunkra az elme tudatalatti mélységeit, útunk különböző szakaszaiban természetesen különböző gyakorlatok, technikák és eszközök felé fordulunk.
Bármi is legyen a gyakorlat vagy a technika, a megtisztulás bekövetkezik, amíg ápoljuk a jelenlétet és a nyugodtságot. Azzal, hogy itt vagyunk a jelenben, és átadjuk magunkat annak, ami éppen van, továbbra is feloldjuk azokat a karmikus csomókat, amelyek az avatárunkkal való azonosulást hozzák létre.
Nem ítéljük meg az érzéseket vagy gondolatokat jóként vagy rosszként, hanem egyre mélyebbre merülünk az érzékszervi mezőbe. Egyre finomabb és finomabb jelenségeket érzékelünk, annyira tudatossá válunk a felmerülő dolgok iránt, hogy egybeolvadunk a meditációs tárgyunkkal. A lélegzetté válunk. A jógapózokká válunk. Az énekléssé válunk. Az avatárrá válunk. Minden esetben egyesülünk a pránikus mezővel abban, amit Savikalpa Samádhinak vagy Samprajnada Samádhinak neveznek, ami "magot hordozó szamádhi"; a mintázat magja, a forma magja. A feltételes elme-tevékenység magja; a karmikus tevékenység magja. Amíg létezik a ragaszkodás magja, a tudattalan elmeaktivitás magja, a belső és a külső világ közötti elválasztás magja, addig a végső cél nem érhető el. A Savikalpa Samadhi egy előzetes Samadhi, amelyet “jhana”-nak (páli) vagy "dhyana"-nak (szanszkrit) is neveznek. Ez a karma elégetése az önszerkezeten belül; az edény energetikai előkészítése az ember valódi természetének ébredésére, amely a nem-cselekvésen, az elme tevékenységének megszűnésén keresztül valósul meg.
Az elméd olyan, mint egy tó, a gondolataid pedig olyanok, mint a hullámok vagy a fodrozódások azon a tón.
Mit tehetsz azért, hogy a tó nyugodt legyen?
Bármit is teszel, az csak még több hullámot kavar fel. Nem tudod kisimítani, sem mozdulatlanná tenni.
A tó csak akkor nyugszik meg, ha elengedsz minden erőfeszítést, minden törekvést, minden mozgást. A természetes állapot felismerése nem valami, amit te teszel. Hanem annak a felismerése, hogy mi vagy te az elme és az érzékek mozgása mögött. Ki mozgatja az elmét? Ismerd fel, “ki” választ. Csakis az elme maga választ. Csakis az elme maga mozog.
Csakis az elme maga akarja megpróbálni megnyugtatni az elmét.
Ezeket a szavakat hallva a korlátozott elme valószínűleg összezavarodik, és azt kérdezi magától: "Mit tegyek?" Csak engedd meg ezt a zavart. Légy tudatában az Igaz Énednek. Légy tudatában a tudatosságnak, légy tudatában a tudatosságnak.
Maradj "náluk", amíg kizárólag azok nem válnak a valóságoddá.
Kezdetben, amikor megpróbálod megfigyelni a tudatosságot, csak a hamis ént fogod látni, csak az elme mozgásait.
Amikor azt mondom: “Légy tudatában az Igaz Énednek”, az nem egy irányváltás, nem egy mozgás. Nem olyan, mintha egy kamerát egy új tárgyra irányítanál, hanem inkább az elme mozgásai iránti érdeklődés vagy ragaszkodás feladása, megszűnése.
Két fő csomó van, amely a hamis énnel való azonosuláshoz köt minket: a test kényelmet akar, az elme pedig tudni akar. A test ragaszkodik az örömérzetekhez és a fájdalom elkerüléséhez. Minden szádhana, vagyis minden olyan spirituális gyakorlat, amely a szamádhihoz vezet, alapvetően két dolgot foglal magában: először is a kényelem és a kényelmetlenség kettősségének elengedését, másodszor pedig a "nem tudom elme" állapotába való belépést. Mély belső átadás, energetikai átadás, valamint gondolatmentes jelenlét, választás nélküli tudatosság.
Szókratészt korának legbölcsebb emberének tartották. Híres arról a mondásáról, hogy “csak azt tudom, hogy nem tudok semmit”. Ez a szókratészi paradoxon. A "nem tudó elme", a nem tudó tudatosság felvétele a szamádhi kapuja.
Várj. Maradj nyugodt, remény nélkül, gondolatok nélkül, mert a remény valamilyen elképzelésen alapulna, és továbbra is energiát áramoltatna a kondicionált elmébe.
T. S. Eliot így írt: "Azt mondtam a lelkemnek: maradj nyugodt, és várj remény nélkül, mert a remény a rossz dologra irányulna. Várj gondolat nélkül, mert még nem állsz készen a gondolkodásra."
Abban a pillanatban, amikor reményed, indítékod vagy gondolatod támad, abban a pillanatban ismét a kondicionált elme fogságába kerülsz. A "Isteni színjátékban" Dante a pokol bejáratánál található feliratról írt: "Hagyjátok el minden reményt, ti, akik ide beléptek."
Ez valójában egy nagyon gyakorlatias utasítás. Remek emlékeztető lenne, ha minden meditációs központ, ashram, templom vagy szentély bejáratára kifüggesztenék. Bármi is a reményed, az a múltbeli kondicionáláson alapul. A remény egyfajta tudás, amely az egó szerkezetét keresésre, törekvésre és cselekvésre készteti. Amikor szádhanánkba, a szamádhihoz vezető spirituális gyakorlatunkba fogunk, akkor minden reményt, minden jövőbe vetett várakozást el kell hagynunk, és el kell fogadnunk, hogy azt sem tudjuk, mire is remélhetnénk. Ez megalázó az egó számára. Amikor elhagyjuk a reményt, a félelmet is elhagyjuk. A remény és a félelem az elme jövőbe vetített kivetülései; az a belső összeköttetés, amely az azonosuláshoz köt minket. A remény vágyakozás, a félelem elutasítás. Ha a jelenben maradunk, és ezt a pillanatot úgy éljük meg, amilyen, akkor hol van a remény vagy a félelem? Szellemi munkánk az, hogy feltárjuk és feloldjuk azokat a csomókat, amelyek a karakterünkkel való azonosuláshoz kötnek minket. Túllépünk a kényelmen és a kényelmetlenségen, és belépünk a tudatlanság felhőjébe. Ezt formális gyakorlatok révén és a mindennapi életben egyaránt megtehetjük.
Meditálni, megismerni önmagadat, azt jelenti, hogy a jelenben égsz.
Hogy felégeted a mintáidat, a preferenciáidat.
És ez nem valami, ami elkülönül az életedtől. Képesnek lenni arra, hogy elengedd a szokásaidat, a reakcióidat és az ítéleteidet, miközben éppen azok közepén vagy, hogy feladd a harcot – ez a legmélyebb gyakorlat. Ez az egyetlen harc, amelyet úgy nyerhetsz meg, hogy feladod, hogy megadod magad, hogy meghalsz a csatatéren. Hogy önként felmászol a keresztre.
Vannak, akik készen állnak a meditáció és az önvizsgálat legmagasabb szintű tanításaira; az egyszerű és világos igazságra. Ők meghallják a dharmát, és azonnal megértik. Ezek az emberek olyanok, mint a jól kiszáradt fa, és készek felégetni magukat. Csak egy szikrára van szükségük. Más embereknek úgy tűnik, több felkészülésre van szükségük. Olyanok, mint a nedves fa, és szükségük van egy kis időre, hogy kiszáradjanak, mielőtt meggyulladnának. Szükségük van technikákra, gyakorlatokra, hogy meglazítsák az én-szerkezet kötelékeit, és megszabaduljanak a szamskáráktól. Vagy legalábbis úgy hiszik, hogy ez a helyzet, és a hit teszi ezt valóra.
A gyakorlatok és technikák olyanok, mint a lépcsőfokok; mintha tüske segítségével távolítanánk el egy tüske, vagy egy mintát egy másik mintával. A spirituális gyakorlatok, mint például a szavak recitálása, egy fegyelem gyakorlása vagy bármilyen megtanult dolog, egyszerűen csak utánzás. Ez valami ismétlődő és kondicionált dolog. Mivel minden technika a tudatban kialakult, kondicionált minta, a gyakorlat önmagában soha nem vezethet túl a tudaton, a szamádhiig. A mintában maradsz, egy robotszerű, ismétlődő állapotban. Lazán kell ragaszkodni a technikához, lehetővé téve a belső energia szabad áramlását. Amikor elmerülsz a belső energiában, akkor a kondicionált cselekvés elhullik.
A kondicionált cselekvés, a tudattalan programozás a hiányos élmények miatt alakult ki. Valahányszor hiányos élményünk van, az benyomást kelt az elmében. Létrehoz egy kis programot a tudatalattiban. Ez a programozás vagy kondicionálás traumákból származhat, vagy egyszerűen olyan élményekből, amelyektől elfordultunk, mert túl fájdalmasak voltak (vagy amelyekbe belekapaszkodtunk, mert élvezetesek voltak). Önstruktúránk egy sereg apró programból áll, amelyek a hiányos élmények miatt jönnek létre. Ezek az emléknyomok nem csak az agyban vannak tárolva, hanem a test energetikai rendszereiben is; az idegrendszerben, a fasciában és a nadik vagy meridiánok számos hálózatában. Ezeknek a programoknak energiára van szükségük a működéshez. Ha az energia a tudatalattiban reked, az olyan, mintha nyitva hagynánk az alkalmazásokat a telefonunkon, ami lemeríti az akkumulátort. A szádhanánk olyan, mintha megtanulnánk bezárni az alkalmazásokat a telefonunkon.
Ahhoz, hogy szabadok legyünk, tudatosságot irányítunk a finom érzésekre; a bennünk lévő változó jelenségek vagy energia mezőjére, anélkül, hogy reagálnánk a felmerülő gondolatokra vagy érzésekre. Azáltal, hogy elengedjük az egószerkezet preferenciáit, túllépünk a kényelmen és a kényelmetlenségen.
A külső világban minden rossz irányba terel minket. A társadalom azt mondja nekünk, hogy tompítsuk el a fájdalmunkat, keressünk kényelmet. A bejárat az kijárat, a kijárat pedig a bejárat. A fájdalmunk felé kell fordulnunk. A szamskáráktól úgy szabadulunk meg, hogy teljes élményben részesülünk. Úgy, hogy reagálás nélkül érezzük át. Úgy, hogy belemerülünk. Teljes élményben részesülünk az érzésből, az érzelem nélkül.
Az érzelmek reakciók. Olyan érzések, amelyek összefonódnak a gondolatokkal. Elengedjük a gondolkodási komponenst, és a nyers érzésnél, a nyers érzékelésnél maradunk. Azt mondják, hogy a felszabaduláshoz vezető út nem arról szól, hogy jobban érezzük magunkat, hanem arról, hogy jobban tudjunk érezni. Ennek legfőbb példái Jézus a kereszten, illetve Buddha meditációja, amely megvilágosodásához vezetett.
Ez azt jelenti, hogy szembenézünk a legnagyobb fájdalmunkkal, a legnagyobb félelmeinkkel, és elengedjük a fogalmakat, a tudást, valamint a jó és rossz megítélését.
Az ébredés csupán az első lépés egy gyorsított belső fejlődési folyamatban; a belső lótusz kifejlesztésében; abban, hogy élő híddá váljunk; az emberi test megtisztításában, hogy befogadja az isteni tudatosságot.
Az energia olyan, mint a Rosetta-kő a spirituális gyakorlatok számára. Ha megérted, hogyan működik az energia, megérted a gyakorlat hasznosságát is. Minden technika vagy gyakorlat megszakítja a “TE” mintázatát. Egy kondicionált mintázatot használsz arra, hogy megszakítsd a kondicionált mintázatokat. Hajlandónak kell lenned elengedni a technikát, miután betöltötte a célját, különben csak egy identitást hozol létre körülötte, és egy új, spiritualizált én-struktúrát.
Ahhoz, hogy eljussunk a meditáció mélyebb szintjeire, el kell engednünk mindazt, amit a meditációról tudni vélünk. A meditáció ősi elnevezései – "jhana", “dhyana”, zen vagy chan – egyfajta belső feloldódásra utalnak; egyfajta meditatív elmélyülésre; az egó kondicionáltságának átalakulására vagy belső megtisztítására.
A "jhana" szó ősi jelentése a “jhapeti” páli szóhoz kapcsolódik, amelynek jelentése "felégetni". Ez a szennyeződések, a bűn vagy a szamskárák felégetése. Ez a hamis énnel való azonosulás felégetése, a téveszmék felégetése, az ego-konstrukciót alkotó összes preferencia felégetése, valamint a belső energia felszabadulása és megjelenése. Az ember nyugodt lesz azzal, ami van, átadja magát annak, ami van, és figyelmes lesz arra, ami van.
Az igazi természetünkre való ébredés fokozatosan történhet a dzsána ezen szakaszain keresztül, ahogyan elengedjük a feltételes elme különböző folyamataival való azonosulást. Vagy az ébredés pillanatnyilag is bekövetkezhet. Ezt a zenben "szatorinak" nevezik.
A legtisztább tanítás csendben terjed, de a mai világban nagyon kevesen fogják megérteni, vagy vonzódni fognak e csend forrásához.
Van egy híres tanítás Gautama Buddhától, amelyet "a virág-prédikációnak" neveznek. Ez a prédikáció a buddhista meditáció eredete. Mondhatnánk, hogy a zen eredete is. A zen az igazság közvetlen átadásáról szól. A virág-prédikációban a Buddha egyszerűen felemelt egy fehér virágot. Közvetlen jelenlétben volt a virággal, igazi természetében tartózkodva. Ez volt az egész tanítás. Ahelyett, hogy hosszú satsangot tartott volna vagy szavakkal tanított volna, egyszerűen hagyta, hogy a tanítványok az egész idő alatt a virággal üljenek. Csak egy tanítvány fogadta be az átadást. Csak egy tanítvány értette meg. Egy ilyen finom átadás befogadásához finom elme szükséges.
A legnagyobb igazság csendben adódik át. Hogyan fogadhatjuk be ezt a Buddha-elme átadását? Hogyan fogadhatjuk be azt, ami már megvan bennünk, amik már vagyunk?
Az ősi tudatosság mindenütt jelen van, ha van szemünk, hogy lássuk, és sehol sem különösebben. Az ébredéskor az igazság annyira egyszerűen látható, hogy nincs szükséged az elmére. Az elme kutat és keres. Amikor feladod ezt a mozgást, amikor ez a mozgás elég, az igazság megmarad.
Te máris az vagy, amit keresel, de azonosulsz a hamis énnel.
Figyeld meg a virágot, és figyeld meg, ki vagy mi figyeli a virágot. Mi választja el a megfigyelőt a megfigyeltől? A meditáció, vagy jhana az, hogy itt és most jelen legyél, anélkül, hogy az elme képei, ötletei és fogalmai közbeavatkoznának. Ha a tudatosság olyan abszolút jelen van, hogy már nincs többé tudás, még a tudatalattiban sem, akkor már nincs megfigyelő és megfigyelt sem. Nincs többé kapcsolat közted és bármely "dolog" között. Nincs többé virág és attól elkülönülő megfigyelő. Csak a korlátozott elme lát dolgokat. A korlátozott elme tevékenysége a dolgok teremtése; az idő és a tér élményének teremtése; a kettősség, az élmény és az élményt átélő teremtése.
Lehetséges itt és most felébredni az elme túli mélységes csend dimenziójába, anélkül, hogy elhessegetnéd az elmét, hanem hagyva, hogy pontosan olyan legyen, amilyen. Ugyanakkor nem ragadva bele az elmébe.
Ne próbáld elemezni ezeket a szavakat. Ezek nem fogalmak. Ha a jelenlét felismerte önmagát ezeknek az útmutatásoknak a hallatán, ne hagyd, hogy az elme belekeveredjen. Amint megkaptad az átadást, kapcsold ki ezt a videót, és maradj a tudatosságban, mint tudatosság.
A csend a legnagyobb tanítás, a legtisztább tanítás. A második legjobb tanítás az, amely közvetlenül a felfoghatatlanra mutat. Ez a következő tanítás a történelem során számos nevet kapott. A transzcendens énre vagy a tiszta tudatosságra mutat. A buddhizmusban "Prajna Paramita"-nak hívják, ami a végső tudást vagy a tökéletes bölcsességet jelenti, amely megkülönböztethető a hétköznapi vagy a feltételes tudástól. Ez az, amit Patanjali által leírt jóga nyolcadik ágán keresztül valósítanak meg. A saivizmusban ezt az ébredést az Ishvarával vagy Shivával való egységként lehetne leírni, amelyek az abszolút tudatosság nevei.
A nyugati misztikus hagyományokban a "henosis" vagy az "apofatizmus" kifejezéseket használták az Egy-vel való egyesülésre utalva. Plotinus azt mondta, hogy az Egy minden lényt meghalad, de mégis jelen van bennük.
A tibeti dzogcsenben ezt a létezés természetes, ősi állapotaként írják le. A létezés alapjára a "rigpa" szót használják.
A szufizmusban ez a "titkok titka", amelyet a "fana" révén valósítanak meg, ami a megsemmisülés, vagyis azt jelenti, hogy megtanulunk meghalni, mielőtt meghalnánk.
A mahámudrában ez a nagy pecsét, vagy a nagy lenyomat, a természetes állapot megvalósulása; az ősi tudatosság, az üresség, az abszolút, tiszta és átlátszó, gyökér nélküli.
Ne az elméddel hallgasd ezeket a szavakat, hanem a tudatosság mélyén ismerd fel azt, amire utalnak.
Az igazságot arról, hogy ki vagy mi vagy, azt az igazságot, amely túllép a korlátozott elménen, nem lehet a korlátozott elme segítségével meglátni. A mozdulatlan pontot nem lehet mozgás segítségével elérni.
Ha meg akarod valósítani a gondolkodáson túli mozdulatlan pontot, engedd el minden érdeklődésedet a gondolatok és érzések iránt, minden preferenciádat, az elme és az érzékek által generált összes jelenséget, és pihenj a meztelen tudatosságban.
A gondolatok és érzések a folyamatosan változó jelenségek mezeje. Ami változatlan, az a változás ezen mezejének tudatossága. Általában annyira belegabalyodunk a változás mezejébe, annyira rögzülünk annak tárgyain, hogy figyelmen kívül hagyjuk a tudatosságot. A szamádhi megvalósításához abbahagyjuk a változás mezején lévő bármely dolog – bármely gondolat – üldözését, és a tudatosságban nyugszunk. Ne reagáljunk a gondolatokra és érzésekre. Minden szenvedés abból fakad, hogy hiszünk a gondolatainknak.
Figyeljük meg az elme szokását, hogy bármely gondolatot vagy érzést jónak vagy rossznak ítél, vagy címkéz. Hagyjuk, hogy minden gondolat és érzés olyan legyen, amilyen. Semmit sem taszítunk el, és mégis nem ragadunk bele a gondolatokba, és nem akaszkodunk rájuk tartalmuk miatt. Így közelítünk az abszolútumhoz a negatív úton, a via negativa-n keresztül. Bármi is merül fel, felismerjük: "nem ez, nem az, nem ez, nem az". A via negativa révén az ember rájön, hogy minden, ami felmerül, nem te vagy. Rájössz, hogy te semmit sem vagy; ez az én-nélküliség bölcsessége.
A via positiva révén rájössz, hogy minden, ami felmerül, TE vagy. Ez a szeretet; egy energetikai kapcsolat vagy egyesülés. Mindkét igazság egyszerre létezik.
A forma pontosan az üresség, az üresség pontosan a forma.
Van egy mondás a zenben: az út elején a hegyek hegyek, a folyók pedig folyók. Némi felismerés után a hegyek már nem hegyek, a folyók pedig már nem folyók, de amikor a végső igazság kinyilatkozik, a hegyek és a folyók EGYÜTT VANNAK. Mi változott ezen az úton? A hegy és a folyó ugyanazok maradtak, amilyenek mindig is voltak. Ami eltűnt, az a hegyekről és a folyókról alkotott elképzelésed. Ami eltűnt, az az elme örvénye, amely közvetít, és amely megteremti a közted és a világ között fennálló elválasztottság illúzióját.
A szamádhi megvalósítása nem azt jelenti, hogy elérünk valami rendkívüli állapotot. Nem is arról szól, hogy a hétköznapi tudatállapotban maradunk. Csak a korlátozott elme vagy az egó-elme tesz különbséget a hétköznapi és a rendkívüli között.
A Turiya az állapot nélküli állapot, amelyet néha negyedik állapotnak is neveznek. Ez a nem-duális valóság. Transzcendens és benne rejlik. Ez a létezés alapja, minden igazság forrása. Az a törekvésed, hogy elérj valamilyen állapotot, az elme mozgása. A létezés alapjának megvalósítása nem azt jelenti, hogy túllépsz a fizikai síkon, és a finom vagy az ok-okozati síkon tartózkodsz. Mindezek a dimenzióid egyszerre léteznek. A durva, a finom és az ok-okozati sík itt és most léteznek. Csak a korlátozott elme maga teremt megosztottságot.
A szamádhi megvalósítása nem azt jelenti, hogy megpróbálunk valamit elérni. Az a gondolatok iránti minden érdeklődés feladása, miközben teljesen éberek, teljesen tudatosak, teljesen ébren maradunk, anélkül, hogy reagálnánk, anélkül, hogy cselekednénk; anélkül, hogy mozgatnánk az elmét, és anélkül, hogy elnyomnánk az elmét.
Tudatosnak lenni, teljes figyelemmel kísérni a történéseket, az egó által kialakított kondicionálás közvetítése nélkül, fogalmak nélkül, irányítás, manipuláció vagy torzítás nélkül, a korlátozott elme szűrője nélkül – ez azt jelenti, hogy választás nélkül jelen lenni. Választás nélkül jelen lenni, és így választó nélkül is.
Ezt tükör-elmének is nevezhetnénk; kezdő elmének, emlékezet és múlt nélkül. Nyitott vagy átlátszó elme. Minden pillanatot újjá teremtesz.
Valahányszor az elme tudat alatt megmozdul – még a legkisebb mozdulat is –, az a korlátozott én-struktúra kondicionáltságán keresztül történő szűrésnek köszönhető. Amikor az elme tudat alatt megmozdul, az valamilyen elégedetlenségnek köszönhető, amit az ősi hagyományokban dukkha-nak neveznek. Hogyan engedjem el a dukkha-t? Hogyan szabaduljak meg minden elégedetlenségtől? Figyelj jól! A korlátozott elme számára ez paradoxon. A korlátozott, egó-alapú elme meghallja a kérdést, és tudni akarja, hogyan kell csinálni, de az a korlátozott elme nem képes rá. A korlátozott elme minden kísérletében kudarcot vall a szamádhi elérésében. Kudarcot kell vallania.
A korlátozott elme nem ébred fel.
Az ősi tudatosság ébred fel abból, hogy azonosul a korlátozott elmével.
A korlátozott elme minden kísérletében kudarcot vall a nyugalom elérésére, mert az elme mozgás.
Az elme maga a mozgás, és ez a mozgás teremti meg az idő és a tér élményét, teremti meg az elválasztottságot. Ez a cselekvés végtelen folyamata.
Az Út nélküli Úton felébredünk a cselekvő karakterrel való azonosulásból, és felismerjük a Létezés dimenzióját.
A szamádhiban a cselekvés és a létezés közötti elválasztás eltűnik. Az elválasztás csupán egy újabb elmefolyamat. Amikor nincs gondolkodás a kondicionált egószerkezeten belül, akkor nincs probléma.
Az a “te”, akinek hiszed magad, egy folyamat; az egó gondolatainak állandó mozgása; minták és preferenciák gyűjteménye. Ennek a "TE"-nek meg kell halnia. A "TE"-vel kapcsolatos kóros mintának véget kell vetni ahhoz, hogy a szamádhi megvalósulhasson. Hadd süllyedjen ez be!
[Asatoma Sat Gamaya (szanszkrit) “Vezess el a hamisságtól az Igazsághoz.” Tamaso Ma Jyotir Gamaya "Vezess el a sötétségtől a fényhez."]
A felébredés az emberi szenvedés, az emberi állapot természetének meglátása. Az a felismerés, hogy KI vagy MI szenved.
Nincs technika az ősi tudatosság megvalósításához. Nincs olyan folyamat, amelyet meg lehet tanulni. Nincs olyan képlet, amelyet gyakorolni lehet.
Amit mondani akarok, az egy pillanat alatt, egy villanás alatt befogadható. Pontosan az összes képlet, az összes tudás, az összes cselekvés és az összes egó-vezérelt szándék elengedése teremti meg az optimális feltételeket az ősi tudatosság felébredéséhez.
Ha megpróbálnám elmondani neked, hogyan legyél tudatos, akkor a szavaimra figyelnél, vagy azt tennéd, amit mondtam neked, ahelyett, hogy tudatában lennél annak, ami valójában a jelenben történik. Olyan mértékben kell tudatossá válnod a létezővel kapcsolatban, olyan szoros kapcsolatba kell kerülnöd a létezéssel, hogy ne legyen benne semmiféle preferencia, sem én, sem "én". Benne lakozol a történésben, vagy a tudatod összeolvad vele. Amikor az egó tevékenysége elhagyódik, te magad leszel az, ami felbukkan. Valójában ez nem igaz. Pontosabban: a szétválasztottság illúziója az, ami eltűnik. Az igazság az, hogy valójában soha nem voltunk külön.
A spirituális tanítók a szamádhi elérésére az alábbi utasítást adták: "Maradj csendben, és tudd!" Maradj csendben, és ismerd meg az igazi Ént, a név és forma feletti ősi tudatosságot. Maradj csendben, és tudd, hogy te vagy Isten, az igazi Én, a Buddha-természet.
Mit is jelentenek pontosan? Mi az, ami mozdulatlanná válik?
Nyilvánvaló, hogy senki fizikai teste nem válhat teljesen mozdulatlanná az időben és a térben, mert maga az idő-tér is mozgás. Az idő-tér az elme. Az univerzum a nagy elme, vagyis a logosz. Az első hermetikus elv szerint "minden elme, az univerzum mentális." Ha az univerzum elme, és az elme mozgás, hogyan lehetek csendben és ismerhetem meg? Hogyan lehetsz csendben egy olyan földgömbön, amely óránként ezer mérföldes sebességgel forog a saját tengelye körül, óránként 67 000 mérföldes sebességgel kering a Nap körül, óránként 500 000 mérföldes sebességgel halad a galaxisban, és további milliókat az univerzumban? A szíved ver, a sejtjeid mozognak benned, az étel emésztődik, az agy agyhullámokat termel. A véred kering, az energia áramlik. Hogyan lehetünk mozdulatlanok? Amikor a spirituális mesterek azt mondják: „légy mozdulatlan, és ismerd meg”, biztosan valami másról beszélnek, valami időn és téren túli dologról, valami fizikai és mentális dimenzión túli dologról.
A nyugalom alatt olyan dolgot értenek, amire a modern nyelvi rendszerünkben nincs megfelelő szavunk. A szanszkrit nyelv, a jógik nyelve, pontosabb kifejezésekkel rendelkezik, amelyek a nem-duálisra utalnak. A „shunyata” kifejezést gyakran ürességnek, nyugalomnak vagy ürességnek fordítják. A „csend” talán a legközelebb álló angol szó, de nem elégséges ahhoz, hogy leírjon valamit, ami nem tartozik ehhez a dualisztikus világhoz. Ami valójában megvalósul, az az ősi tudatosság, amely a nyugalmon és a mozgáson túl van. Az időn túl. Örök, a létezésed alapja, a valóság változatlan lényegi természete. Valójában a változáson és a változatlanságon is túl van. Amikor felismerjük valódi természetünket, nyilvánvalóvá válik, hogy a csend és a zaj az elme által teremtett kettősség.
A nyugalom és a mozgás az elme által teremtett kettősség. Minden már eleve benne rejlik abban az ősi nyugalomban. A világ mozgása azonos a nyugalommal. Légy nyugodt, és tudd meg; légy mozgásban, és tudd meg. Mindez az üresség tánca. Ez nem valami filozófiai dolog, hanem a világgal való kapcsolódás egy teljesen más módja. Valójában arról van szó, hogy elengedjük ezt a kapcsolódási pontot. Elengedjük azt a szűkítő szelepet, amely az én-struktúra, és a korlátozott elme közvetítése nélkül megtapasztaljuk valódi természetünket. Az úgynevezett külső világot a nyugalom felismerése révén lépjük túl, amely – ha felismerjük – magában foglalja azt is, amit túllép.
Ha azt hiszed, hogy megérted a szamádhit, miután megnézted ezt a filmet, akkor elkerülted a lényeget. Ez olyan lenne, mintha az étlapot tévesztenéd össze az étellel. Az igazság megízleléséhez valódi hajlandóságra van szükség ahhoz, hogy meglássd az önstruktúra mintáit, amelyekre „én”-ként hivatkozol. Ehhez mély feltárásra, az elme mélyreható átalakítására és a szamskárák felszabadítására van szükség. Az én-struktúra mélyreható lebontására, mélyreható alázatos megközelítésére. A szamádhi megvalósításához az embernek át kell adnia magát a lélek egyesülés iránti vágyának. Az Egyetlen Forrást minden másnál jobban kell akarnod az elme mátrixában – minden másnál jobban a külső világban. A külső törekvések üresnek és értelmetlennek tűnnek majd. Az igazi meditáció, az igazi önvizsgálat az a belépés a „mostba”, ahol mindent megtapasztalunk. Minden kinyilatkozik. Minden felbukkan és elmúlik a nyugalom és a szeretet mezőjében.
Amíg az örökkévalót meg nem valósítjuk, türelmesen és kitartóan, teljes szívből, alázatossággal kell dolgoznunk, felégetve a mintáinkat, a preferenciáinkat, a kondicionáltságunkat. A kondicionált elmével nem lehet előidézni az ébredést. Látszólag véletlenül történik, de a jelenlét gyakorlásával hajlamosabbá válunk a véletlenekre.
Szókratész utolsó szavai, mielőtt kivégezték, figyelmeztetés voltak a világ számára. Azt mondta, hogy nagy adósságunk van Aszklépiosz felé. Fizessük meg, és ne felejtsük el! Aszklépiosz a gyógyítás istene volt, és talán ismeritek az Aszklépiosz-botot is, amely egy kígyóval körbefonott pálca. Ez a gyógyító energiát jelképezi; azt a belső energiát, amely él, mentes a kondicionáltságtól, és saját intelligenciája alapján szabadon mozog, ellentétben a dualisztikus elme energiájával. Az i. e. első századokban az Aszklépiosz-szimbólum díszítette az ókori Görögországban és Rómában tömeggyártott első pénzérmék egy részét, és ez alakult át azzá, amit ma dollárjelnek nevezünk. Ez egy ősi emlékeztető, amely nyíltan látható helyen rejtőzik. Emlékeztető arra, hogy a pénzcseréje valójában energiacsere. A Krisztus-tudatot vagy a buddha-természetet a női elv, a Nagy Anya, a Nagák, a Kígyóbölcsesség támasztja alá. Ez a bölcsesség arra tanít minket, hogy tisztítsuk meg a belső templomot, hogy megszabaduljunk az egótól. A női elvnek a történelem során számtalan neve volt: Gaia, Shakti, Sophia, Logos, Mahalakshmi, Parvati, Durga, Ízisz, Mária, az élet spirálja. A felsőbb elme ezen élő energiája az univerzum velünk született intelligenciája. Ezt a természeti bölcsességet az elmúlt évezredek során szisztematikusan elnyomták, démonizálták, kizsákmányolták és irányították.
Ahhoz, hogy felszabadítsuk az energiát a tudatalattinkban rögzült meghatározások alól, fel kell oldanunk azokat a csomókat, amelyek az egószerkezettel való azonosulást idézik elő. El kell engednünk a kényelem utáni kapaszkodást, el kell engednünk a tudást.
Pont most, a történelem ezen pontján, a saját magadban ezen a pillanatban, a tartozás, amiről Szókratész beszél, mind egyéni, mind kollektív szinten esedékessé válik. Csak egyfajta fizetőeszköz létezik, amellyel kiegyenlítheted ezt a tartozást. Magaddal kell fizetned.
Amikor felszabadítjuk belső energiánkat, belső életerőnket a kóros gondolatstruktúrák börtönéből, az szabadon összekapcsolhat minket a tudat magasabb szintjeivel. Az energia az, ami mindannyiunkat összeköt. Ennek az energiának egy másik neve a szeretet. Minden igazi spirituális mester azt mondja, hogy a szeretet az igazi vallás. A szeretet a jövő vallása. Nem lehet intézményesíteni, rendszerezni vagy feltételekhez kötni. A szeretet elválaszthatatlan az egyetlen ősi tudatosság megvalósításától. Szeretni annyit jelent, hogy EGY LENNI VALAMIVEL.
A hajnali szellő titkokat akar elárulni neked
. Ne aludj
vissza! Kérned kell, amit igazán akarsz
. Ne aludj vissza
! Az emberek oda-vissza járnak a küszöbön, ahol a két világ találkozik
. Az ajtó kerek és nyitva áll…
Ne aludj tovább!