Samadhi Film, 1. rész
Maya, az én illúziója
A szamádhi egy ősi szanszkrit szó, amelynek nincs modern megfelelője. A szamádhiról szóló film készítése alapvető kihívást jelent. A szamádhi olyan dologra utal, amelyet az elme szintjén nem lehet közvetíteni.
Ez a film egyszerűen csak saját belső utazásom külső megnyilvánulása. A cél nem az, hogy tanítsalak a szamadhiról, vagy információt nyújtsak az elmédnek, hanem hogy inspiráljalak arra, hogy közvetlenül fedezd fel valódi természetedet. A szamadhi ma relevánsabb, mint valaha. Olyan történelmi korszakban élünk, amikor nemcsak a szamádhit felejtettük el, hanem azt is, hogy mit is felejtettünk el.
Ez a felejtés a Maya, az én illúziója.
Emberként a legtöbbünk a mindennapi életünkbe merülve él, alig gondolva arra, kik vagyunk, miért vagyunk itt, vagy hová tartunk. A legtöbbünk soha nem ismerte fel az igazi ént, a lelket, vagy azt, amit Buddha annatának nevezett – azt, ami a név és a forma, a gondolkodás határain túl van. Ennek eredményeként azt hisszük, hogy mi magunk vagyunk ezek a korlátozott testek. Tudatosan vagy tudat alatt félelemben élünk attól, hogy az a korlátozott én-szerkezet, amellyel azonosulunk, meghal.
A mai világban az emberek túlnyomó többsége, aki vallási vagy spirituális gyakorlatokkal foglalkozik – mint például a jóga, az imádkozás, a meditáció, az éneklés vagy bármilyen rituálé –, olyan technikákat gyakorol, amelyek feltételekhez kötöttek. Ez azt jelenti, hogy ezek csupán az ego-konstrukció részei. Nem a keresés és a tevékenység a probléma – hanem az, hogy azt hisszük, valamilyen külső formában megtaláltuk a választ.
A spiritualitás leggyakoribb formája nem különbözik a mindenütt jelen lévő kóros gondolkodástól. Ez az elme további izgatottsága. Több "emberi cselekvés", szemben az "emberi létezéssel". Az ego-konstrukció több pénzt, több hatalmat, több szeretetet, több mindent akar. Azok, akik az úgynevezett spirituális úton járnak, arra vágynak, hogy spirituálisabbak, éberebbek, kiegyensúlyozottabbak, békésebbek, megvilágosodottabbak legyenek. Az a veszély fenyeget téged, aki ezt a filmet nézed, hogy az elméd meg akarja szerezni a szamádhit. Még veszélyesebb az, hogy az elméd azt hiheti, már el is érte a szamádhit. Bármikor is merül fel benned a vágy, hogy valamit elérj, biztos lehetsz benne, hogy az egó-konstrukció működik. A szamádhi nem arról szól, hogy elérj valamit, vagy hozzáadj valamit magadhoz.
A szamádhi megvalósítása azt jelenti, hogy megtanulsz meghalni, mielőtt meghalsz. Az élet és a halál olyanok, mint a yin és a yang – elválaszthatatlan folytonosság. Végtelenül kibontakoznak, nincs kezdetük és nincs végük. Amikor eltaszítjuk a halált, az életet is eltaszítjuk. Amikor közvetlenül megtapasztalod az igazságot arról, ki is vagy valójában, többé nincs félelem sem az élettől, sem a haláltól.
A társadalom és a kultúra mondja meg nekünk, kik vagyunk, ugyanakkor rabszolgái vagyunk azoknak a mélyebb, tudatalatti biológiai vágyaknak és ellenszenveknek, amelyek irányítják döntéseinket. Az ego-konstrukció nem más, mint az ismétlésre irányuló ösztön. Egyszerűen az az út, amelyet az energia egyszer már bejárt, és az energia hajlandósága arra, hogy újra bejárja azt az utat, függetlenül attól, hogy az pozitív vagy negatív-e a szervezet számára.
A memória vagy az elme végtelen szintjei léteznek, spirálok spirálokban. Amikor a tudatod azonosul ezzel az elmével vagy ego-konstrukcióval, az a társadalmi kondicionáláshoz köti téged, amit mátrixnak is nevezhetnénk.
Vannak az egó olyan aspektusai, amelyeknek tudatában lehetünk, de valójában a tudattalan, az ősi beállítottság, az ősi egzisztenciális félelmek azok, amelyek az egész gépezetet hajtják. Az öröm utáni vágyakozás és a fájdalom elkerülésének végtelen mintái kóros viselkedésformákká szublimálódnak… munkánkba… kapcsolatainkba… hiedelmeinkbe, gondolatainkba és egész életmódunkba. Akárcsak a marhák, a legtöbb ember passzív alávetettségben él és hal meg, életét a mátrixnak áldozva.
Életünket szűk mintákba zárva éljük. Életünk gyakran nagy szenvedéssel teli, és soha nem jut eszünkbe, hogy valójában szabadok lehetnénk. Lehetséges elengedni a múltból örökölt életet, és azt élni, amely a belső világunkon keresztül várja, hogy napvilágra kerüljön. Mindannyian biológiailag meghatározott struktúrákkal születtünk erre a világra, de önismeret nélkül. Gyakran, amikor egy kisgyermek szemébe nézel, nincs benne az én nyoma, csak ragyogó üresség. Az a személy, akivé az ember felnő, a tudat fölé húzott maszk.
Shakespeare azt mondta: "Az egész világ egy színpad, és minden férfi és nő csupán színész". Egy éber emberben a tudat átragyog a személyiségen, a maszkon keresztül. Amikor ébren vagy, nem azonosulsz a karaktereddel. Nem hiszed, hogy te magad vagy azok a maszkok, amelyeket viselsz. De nem is hagyod abba a szerepjátékot.
Huszonnégyszáz évvel azután, hogy Platón megírta az Államot, az emberiség még mindig csak most tör ki Platón barlangjából. Valójában talán jobban rabul ejtenek minket az illúziók, mint valaha.
Platón Szókratészt egy olyan embercsoport leírására késztette, akik egész életüket láncra verve, egy barlangban töltötték, egy üres falat bámulva. Csak azokat az árnyékokat láthatták, amelyeket a mögöttük lévő tűz előtt elhaladó tárgyak vetítettek a falra. Ez a bábjáték lett a világuk. Szókratész szerint az árnyékok jelentették a foglyok számára a valóság legközelebbi megközelítését. Még azután is, hogy beszámoltak nekik a külvilágról, továbbra is azt hitték, hogy az árnyékok jelentik a létezés egészét. Még ha gyanították is, hogy van valami több, nem voltak hajlandók elhagyni azt, ami számukra ismerős volt.
A mai emberiség olyan, mint azok az emberek, akik csak a barlang falán látható árnyékokat látták. Az árnyékok analógiája a gondolatainknak. A gondolkodás világa az egyetlen világ, amelyet ismerünk. De van egy másik világ is, amely a gondolkodáson túl van. A dualisztikus elme határain túl. Hajlandó vagy elhagyni a barlangot, hátrahagyni mindazt, amit eddig ismertél, hogy rájöjj, ki is vagy valójában?
Ahhoz, hogy megtapasztald a szamádhit, el kell fordítanod a figyelmedet az árnyékokról, a gondolatokról a fény felé. Ha valaki csak a sötétséghez van szokva, akkor fokozatosan kell hozzászoknia a fényhez. Mint bármely új paradigmához való alkalmazkodásnál, ehhez is idő és erőfeszítés szükséges, valamint hajlandóság az új felfedezésére és a régitől való elszakadásra. Az elme hasonlítható a tudat csapdájához, egy labirintushoz vagy egy börtönhöz. Nem arról van szó, hogy börtönben vagy, hanem te magad vagy a börtön.
A börtön illúzió. Ha azonosulsz egy illuzórikus énnel, akkor alszol. Amint tudatossá válik számodra a börtön, és ha küzdesz azért, hogy kiszabadulj az illúzióból, akkor úgy kezeled az illúziót, mintha valós lenne, és továbbra is alszol – csakhogy most az álom rémálommá válik. Örökké árnyékokat fogsz üldözni és előlük menekülni. A szamádhi az elkülönült én vagy az egó-konstrukció álmából való ébredés. A szamádhi az azonosulásból való ébredés abból a börtönből, amelyet én magamnak nevezek. Soha nem lehetsz igazán szabad, mert bárhová is mész, a börtönöd ott van veled.
Az ébredés nem arról szól, hogy megszabadulj az elmétől vagy a mátrixból, éppen ellenkezőleg; amikor nem azonosulsz vele, akkor teljesebben megtapasztalhatod az élet játékát, élvezve a műsort olyannak, amilyen, vágyakozás és félelem nélkül. Az ősi tanításokban ezt Leila isteni játékának nevezték: a kettősségben való játéknak.
Az emberi tudatosság egy folytonosság. Az egyik végletben az emberek azonosulnak az anyagi énnel. A másik végletben ott van a szamádhi, az én megszűnése. Minden lépés, amit a szamádhi felé vezető folytonosságon teszünk, kevesebb szenvedést hoz. A kevesebb szenvedés nem azt jelenti, hogy az élet mentes a fájdalomtól. A szamádhi túl van a fájdalom és az öröm kettősségén. Ez azt jelenti, hogy kevesebb az elme, kevesebb az én, amely ellenállást teremt mindazzal szemben, ami kibontakozik, és ez az ellenállás az, ami szenvedést okoz. Ha akár csak egyszer is megvalósítod a szamádhit, megláthatod, mi van a folytonosság másik végén. Hogy lássuk: van valami más is az anyagi világon és az önérdeken kívül. Amikor a szamadhiban ténylegesen megszűnik az én-szerkezet, nincs egó-gondolat, nincs én, nincs kettősség, mégis megmarad az "én vagyok", az annata, vagyis az én-nélküliség. Ebben az ürességben hajnalodik meg a prajna, vagyis a bölcsesség – annak a megértése, hogy az immanens én messze túlmutat a dualitás játékán, az egész folytonosságon.
Az immanens én időtlen, változatlan, mindig a "most". A megvilágosodás az ősi spirál – a folyamatosan változó, megnyilvánult világ vagy lótusz, amelyben az idő kibontakozik – és az időtlen lényed összeolvadása. Belső összeköttetésed úgy növekszik, mint egy folyamatosan kibontakozó virág, ahogyan elhatárolódsz az én-től, és élő híddá válsz az idő világa és az időtlenség között.
Az immanens ön felismerése csupán az út kezdete. A legtöbb embernek számtalan alkalommal kell átélnie és elveszítenie a szamádhit a meditáció során, mielőtt képes lenne azt beépíteni az élet egyéb területeibe. Nem ritka, hogy a meditáció vagy az önvizsgálat során mély betekintést nyersz a lényed természetébe, csakhogy aztán ismét visszacsúszol a régi mintákba, elfelejtve azt az igazságot, hogy ki is vagy valójában.
Ha az ember az élet minden területén, saját önmaga minden aspektusában felismeri ezt a csendet vagy ürességet, akkor az ürességgé válik, amely minden dologként táncol.
A nyugalom nem valami, ami elkülönül a mozgástól. Nem ellentéte a mozgásnak. A szamádhiban a nyugalom azonosnak tekinthető a mozgással, a forma pedig az ürességgel. Ez értelmetlen az elme számára, mert az elme a kettősség megjelenése.
René Descartes, a nyugati filozófia atyja, híres arról a mondásáról, hogy "Gondolkodom, tehát vagyok’. Nincs más mondat, amely ennél világosabban összefoglalná a civilizáció bukását és a barlang falán látható árnyékokkal való teljes mértékű azonosulást. Descartes hibája – akárcsak szinte minden emberé – az volt, hogy az alapvető létezést a gondolkodással azonosította.
Leghíresebb értekezésének elején Descartes azt írta, hogy szinte minden megkérdőjelezhető; kételkedhet érzékeiben, sőt gondolataiban is. Hasonlóképpen a Kalama-szútrában a Buddha azt mondta, hogy az igazság megállapításához az embernek kételkednie kell minden hagyományban, szentírásban, tanításban, valamint elméje és érzékei teljes tartalmában. Mindkét férfi nagy szkepticizmussal indult, de a különbség az volt, hogy Descartes a gondolkodás szintjén abbahagyta a kutatást, míg a Buddha mélyebbre hatolt – átlépte az elme legmélyebb szintjeit is. Talán ha Descartes túllépett volna gondolkodó elméjén, felismerte volna valódi természetét, és a nyugati tudatosság ma egészen más lenne.
Ehelyett Descartes leírta egy gonosz démon lehetőségét, amely illúzió fátyla alatt tarthat minket. Descartes nem ismerte fel ezt a gonosz démont annak, ami valójában volt. Akárcsak a Mátrix című filmben, mindannyian csatlakozhatnánk egy bonyolult programhoz, amely egy illuzórikus álomvilággal táplál minket. A filmben az emberek a Mátrixban élték le az életüket, miközben egy másik szinten csupán akkumulátorok voltak, akik életerejüket azoknak a gépeknek adták át, amelyek az energiájukat saját céljaikra használták fel.
Az emberek mindig valami külső dolgot akarnak hibáztatni a világ állapotáért vagy a saját boldogtalanságukért. Legyen az egy személy, egy bizonyos csoport vagy ország, vallás, vagy valamilyen irányító Illuminátus, mint Descartes gonosz démona, vagy a Mátrixban szereplő érző gépek. Ironikus módon
az a démon, amelyet Descartes elképzelt, pontosan az volt, amivel saját magát is meghatározta. Amikor elérjük a szamádhit, világossá válik, hogy van egy irányító, van egy gép, és van egy gonosz démon, amely nap mint nap kiszívja az életünket. A gép te magad vagy.
Az önszerkezeted sok kis, kondicionált alprogramból, vagyis kis főnökökből áll. Az egyik kis főnök ételre vágyik, a másik pénzre, egy harmadik pedig státuszra, pozícióra, hatalomra, szexre, intimitásra. Egy másik tudatosságot vagy mások figyelmét akarja. A vágyak szó szerint végtelenek, és soha nem lehet őket kielégíteni.
Időnk és energiánk nagy részét azzal töltjük, hogy díszítjük a börtöneinket, engedünk a nyomásnak, hogy tökéletesítsük a maszkjainkat, és etetjük a kis főnököket, így még hatalmasabbá téve őket. Akárcsak a drogfüggők, minél inkább megpróbáljuk kielégíteni a kis főnököket, annál inkább sóvárgunk. A szabadsághoz vezető út nem az
önfejlesztés, vagy az én céljainak valamilyen módon való kielégítése, hanem az én céljainak teljes elhagyása.
Vannak, akik attól tartanak, hogy igazi természetük felébresztése azt jelenti majd, hogy elveszítik egyéniségüket és az élet örömét. Valójában éppen az ellenkezője igaz: a lélek egyedülálló egyénisége csak akkor fejeződhet ki, ha legyőzzük a kondicionált ént.
Mivel a mátrixban alszunk, a legtöbbünk soha nem jön rá, mit is akar valójában kifejezni a lélek.
A szamádhihoz vezető út magában foglalja a meditációt, amely egyrészt a kondicionált én – azaz a változó – megfigyelését, másrészt a valódi természet – azaz a változatlan – felismerését jelenti. Amikor eljutsz a nyugvópontodhoz, a létezésed forrásához, akkor további utasításokra vársz anélkül, hogy ragaszkodnál ahhoz, hogyan kell a külső világodnak megváltoznia. Ne az én akaratom, hanem a magasabb akarat teljesüljön.
Ha az elme csak azt próbálja megváltoztatni a külső világban, hogy az megfeleljen annak az elképzelésnek, amiről azt gondolod, hogy az az út lenne, az olyan, mintha a tükörben látható képet akarnád megváltoztatni a tükörkép manipulálásával. Ahhoz, hogy a tükörben látható kép mosolyogjon, nyilvánvalóan nem a tükörképet kell manipulálnod, hanem fel kell ismerned azt az énedet, amely a tükörkép valódi forrása.
Ha egyszer felismered az autentikus énedet, az nem jelenti azt, hogy a külső világban feltétlenül bármi is meg kell változnia. Ami megváltozik, az a tudatos, intelligens, belső energia, vagy prána, amely felszabadul a kondicionált mintázatok alól, és így a lélek irányítása alá kerül. Csak akkor válhatsz tudatossá a lélek céljáról, ha képes vagy megfigyelni a kondicionált énedet és annak végtelen törekvéseit, és elengedni őket.
A görög mitológiában azt mondták, hogy az istenek arra ítélték Sziszüphoszt, hogy örökké egy értelmetlen feladatot ismételjen. Feladata az volt, hogy vég nélkül toljon fel egy sziklát a hegyre, csak hogy az aztán újra leguruljon. A francia egzisztencialista és Nobel-díjas író, Albert Camus Sziszüphosz helyzetét az emberiség metaforájának tekintette. Felvetette a kérdést: “Hogyan találhatunk értelmet ebben az abszurd létezésben?”.
Emberként vég nélkül gürcölünk, egy soha el nem érkező holnapért építkezünk, majd meghalunk. Ha valóban felismerjük ezt az igazságot, akkor vagy megőrülünk, ha azonosulunk az egónk által kialakított személyiségünkkel, vagy felébredünk és szabadok leszünk. A külső küzdelemben soha nem járhatunk sikerrel, mert az csupán belső világunk tükörképe. A kozmikus tréfa, a helyzet abszurditása akkor válik világossá, amikor az egó teljes és teljes kudarcot vall abban, hogy hiábavaló törekvései révén felébredjen.
A zenben van egy mondás: "A megvilágosodás előtt fát vágj, vizet hordj. A megvilágosodás után fát vágj, vizet hordj". A megvilágosodás előtt fel kell gurítani a labdát a dombra, a megvilágosodás után is fel kell gurítani a labdát a dombra. Mi változott? A létezővel szembeni belső ellenállás. A küzdelmet feladták, vagy inkább rájöttek, hogy a küzdő személy illuzórikus. Az egyéni akarat vagy az egyéni elme és az isteni akarat, vagyis a magasabb elme összhangba kerülnek.
A szamádhi végső soron minden belső ellenállás elengedése – minden változó jelenség iránt, kivétel nélkül. Az, aki képes a belső békét megvalósítani, a körülményektől függetlenül, elérte az igazi szamádhit. Nem azért engeded el az ellenállást, mert ezt vagy azt elfogadod, hanem azért, hogy belső szabadságod ne függjön a külsőtől.
Fontos megjegyezni, hogy amikor elfogadjuk a valóságot olyannak, amilyen, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy abbahagyjuk a cselekvést a világban, vagy hogy meditáló pacifistákká válunk. Valójában éppen az ellenkezője is igaz lehet: amikor szabadon cselekedhetünk anélkül, hogy tudattalan indítékok vezérelnének minket, akkor lehetséges a Tao-val összhangban cselekedni, belső energiánk teljes erejével a hátunk mögött.
Sokan azzal érvelnek, hogy a világ megváltoztatásához és a béke megteremtéséhez keményebben kell küzdenünk az általunk ellenségnek tartottak ellen. A békeért folytatott küzdelem olyan, mint a csendért kiabálni; csak még többet teremt abból, amit nem akarsz. Manapság minden ellen háború folyik: háború a terror ellen, háború a betegségek ellen, háború az éhség ellen. Valójában minden háború háború önmagunk ellen.
A harc egy kollektív téveszme része. Azt mondjuk, hogy békét akarunk, de továbbra is olyan vezetőket választunk, akik háborúba bocsátkoznak. Hazudunk magunknak azzal, hogy az emberi jogok mellett állunk, de továbbra is olyan termékeket vásárolunk, amelyeket kizsákmányoló üzemekben gyártanak. Azt mondjuk, hogy tiszta levegőt akarunk, de továbbra is szennyezzük a környezetet. Azt akarjuk, hogy a tudomány gyógyítson meg minket a rákból, de nem változtatunk az önpusztító szokásainkon, amelyek növelik a megbetegedés esélyét. Áltatjuk magunkat azzal, hogy egy jobb életet támogatunk. Nem akarjuk szembenézni azokkal a rejtett részeinkkel, amelyek eltűrik a szenvedést és a halált.
Az a hit, hogy megnyerhetjük a rák, az éhség, a terror vagy bármely más, saját gondolkodásunk és viselkedésünk által teremtett ellenség elleni háborút, valójában lehetővé teszi, hogy továbbra is áltassuk magunkat azzal, hogy nem kell megváltoztatnunk azt, ahogyan ezen a bolygón működünk.
A forradalomnak először a belső világban kell végbemenni. Csak akkor fog a külső világ összhangba kerülni a Taóval, ha közvetlenül érzékeljük a bennünk lévő élet spirálját. Addig minden, amit teszünk, csak tovább növeli az elme által már létrehozott káoszt.
A háború és a béke végtelen táncban keletkeznek együtt; egy folytonosságot alkotnak. Az egyik fele nem létezhet a másik nélkül. Ahogyan a fény sem létezhet sötétség nélkül, és a fel sem létezhet le nélkül. Úgy tűnik, a világ fényt akar sötétség nélkül, teljességet üresség nélkül, boldogságot szomorúság nélkül. Minél jobban beavatkozik az elme, annál széttöredezettebbé válik a világ. Minden olyan megoldás, amely az egó elméjéből származik, abból a
gondolatból fakad, hogy van egy probléma, és a megoldás még nagyobb problémává válik, mint amit megpróbált megoldani. Ami ellen ellenállsz, az megmarad.
Az emberi leleményesség új antibiotikumokat hoz létre, csakhogy a természet egyre ravaszabbá válik, ahogy a baktériumok egyre erősebbek lesznek. A folyamatos küzdelemben tett legjobb erőfeszítéseink ellenére a rák előfordulása valójában növekszik, az éhezők száma a világon folyamatosan növekszik, a terrorista támadások száma világszerte tovább emelkedik.
Mi a baj a megközelítésünkkel? Akárcsak Goethe versében a varázslótanonc, mi is hatalmas erőt ragadtunk magunkhoz, de nincs meg a bölcsességünk ahhoz, hogy azt kezeljük. A probléma az, hogy nem értjük azt az eszközt, amelyet használunk. Nem értjük az emberi elmét, annak megfelelő szerepét és célját.
A válság abból a korlátozott, kondicionált gondolkodásmódból fakad, ahogyan gondolkodunk, érzünk és éljük meg az életet. Racionalizmusunk megfosztott minket attól a képességünktől, hogy felismerjük és megtapasztaljuk számos ősi kultúra bölcsességét. Egoista gondolkodásunk megfosztott bennünket attól a képességünktől, hogy érezzük az élet mélységét és mélységes szentségét, az élet ragyogását, és hogy teljesen más tudatossági szinteket valósítsunk meg, amelyek mára szinte teljesen elvesztek az emberiség számára. Az ókori egyiptomi hagyományban a Neterek olyan archetipikus formák voltak, amelyek jellemzőit azok testesíthették meg, akik úgy tisztították meg fizikai és szellemi testüket, hogy azok alkalmasak legyenek a magasabb tudatosság befogadására. Az eredeti Neter, vagyis e bölcsesség isteni elve Thoth vagy Tehuti néven volt ismert. Gyakran madár- vagy íbiszfejű írnokként ábrázolták, és ő képviselte minden tudás és bölcsesség eredetét. Thothot a gondolkodás vagy a gondolat kozmikus elveként lehetne leírni. Thoth adta nekünk a nyelvet, a fogalmakat, az írást, a matematikát, valamint az elme minden művészetét és megnyilvánulását. Csak azoknak volt engedélyezve a hozzáférés Thoth szent tudásához, akik speciális képzésen vettek részt.
Thoth könyve nem fizikai könyv, hanem az akasha- vagy éteri birodalom bölcsessége. A legenda szerint Thoth tudása mélyen elrejtve volt minden ember lényén belül egy titkos helyen, és egy aranykígyó őrizte. A kincset őrző kígyó vagy sárkány archetipikus vagy örök mítosza számos kultúrát áthat, és olyan nevekkel illették már, mint a kundalini shakti, a chi, a Szentlélek és a belső energia. Az aranykígyó az ego által létrehozott konstrukció, amely a belső energiákhoz kötve van, és amíg azt nem sajátítjuk el és nem győzzük le, a lélek soha nem lesz képes elérni az igazi bölcsességet. Azt mondták, hogy Thoth könyve csupán szenvedést hozott mindazoknak, akik elolvasták, még akkor is, ha megismerhették volna maguknak az istenek titkait és mindazt, ami a csillagokban rejtőzik. Meg kell értenünk, hogy a könyv szenvedést hozott minden olyan személynek, aki elolvasta, minden olyan egónak, amely megpróbálta irányítani. Az egyiptomi hagyományban az ébredt tudatosságot Ozirisz képviselte.
Ezen ébredt tudatosság nélkül minden olyan tudás vagy megértés, amelyet a korlátozott én szerzett meg, veszélyes lenne, elszakadva a magasabb bölcsességtől. Horus szemének nyitva kellett lennie. Az itt fellelhető ezoterikus jelentés hasonló az Édenkertben játszódó, ismertebb "bűnbeesés" történetéhez. Thoth könyve párhuzamba állítható a jó és a rossz ismeretéről szóló könyvvel, amelynek gyümölcsét Ádám és Éva kísértésbe esve megették. Az emberiség természetesen már megette a tiltott gyümölcsöt, már kinyitotta Thoth könyvét, és ki lett űzve a kertből. A kígyó metafora az ősi spirálra, amely a mikrokosmosztól a makrokozmoszig terjed. Ma a kígyó benned él. Ez az egoikus elme, amely a megnyilvánult világban fejeződik ki. Még soha nem volt hozzáférésünk ennyi tudáshoz. Mélyen behatoltunk az anyagi világba, sőt, még az úgynevezett Isten-részecskét is megtaláltuk, de még soha nem voltunk ennyire korlátozottak, ennyire tudatlanok azzal kapcsolatban, kik vagyunk, hogyan kell élnünk, és nem értjük azt a mechanizmust, amelynek révén szenvedést teremtünk.
Gondolkodásunk teremtette meg a világot olyanná, amilyen most. Valahányszor valamit jónak vagy rossznak minősítünk, vagy preferenciákat alakítunk ki elménkben, az az egós struktúrák vagy az önérdekek kialakulásának köszönhető. A megoldás nem a békeért való küzdelem vagy a természet leigázása, hanem egyszerűen az igazság felismerése: hogy maga az egószerkezet léte teremt kettősséget, szakadékot az én és a másik, az enyém és a tiéd, az ember és a természet, a belső és a külső között. Az ego erőszak; ahhoz, hogy létezzen, szüksége van egy korlátra, egy határra a másiktól.
Ego nélkül nincs háború semmi ellen. Nincs gőg, nincs a profit megszerzésére irányuló túlzott törekvés. Ezek a külső válságok világunkban egy súlyos belső válságot tükröznek: nem tudjuk, kik vagyunk. Teljesen azonosulunk az egó-identitásainkkal, a félelmek emésztik bennünket, és el vagyunk vágva valódi természetünktől.
A fajok, a vallások, az országok, a politikai hovatartozások, bármely csoport, amelyhez tartozunk, mind megerősítik az egó-identitásainkat. Szinte minden csoport, amely ma a bolygón létezik, azt akarja, hogy az ő nézőpontja legyen az igaz és helyes, ahogyan mi is tesszük egyéni szinten. Azzal, hogy az igazságot a sajátjának tekinti, a csoport fenntartja saját létezését, ugyanúgy, ahogyan az ego vagy az én-struktúra is másokkal szemben határozza meg önmagát.
Most, több mint valaha, különböző valóságok és polarizált hiedelemrendszerek léteznek egymás mellett a Földön. Lehetséges, hogy különböző emberek teljesen eltérő gondolatokat és érzelmi reakciókat élnek át ugyanazon külső jelenségek hatására. Ugyanígy a szamszára és a nirvána, a mennyország és a pokol két különböző dimenzió, amelyek ugyanazt a világot töltik be. Egy esemény, amely az egyik ember számára apokaliptikusnak tűnhet, a másik számára áldásnak is tekinthető. Így egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a külső körülményeidnek nem kell semmilyen konkrét módon hatniuk a belső világodra. A szamádhi elérését jelenti, hogy önmeghajtó kerékké válsz, autonómmá válsz, önmagad számára egy univerzummá. Az életélményed nem függ a változó jelenségektől.
Ehhez hasonlóságot vonhatunk Metatron kockájával. Metatronról számos ősi keresztény, iszlám és zsidó szöveg említést tesz, és archetipikusan kapcsolódik az egyiptomi Neter Thothhoz, valamint a görög Hermes Trismegisztoszhoz. Metatron szorosan kapcsolódik a tetragrammatonhoz. A tetragrammaton az alapvető geometriai minta, a fizikai valóság sablonja vagy ősi kisugárzása, amelyet Isten szavának vagy Logosznak is neveztek. Itt az ábra kétdimenziós ábrázolását látjuk, de ha bizonyos szögből nézzük, háromdimenziós kockát látunk. Amikor a kockát látjuk, az ábrában semmi sem változott, de elménk új dimenziót adott a látásunkhoz.
A dimenzió vagy az egyéni perspektíva egyszerűen csak arról szól, hogy megszokjuk a világ újfajta észlelésének módját. A szamádhi elérésével megszabadulunk a perspektívától, vagyis szabadon teremthetünk új perspektívákat, mert nincs olyan én, amely befektetne egy adott nézőpontba vagy ahhoz ragaszkodna.
Az emberi történelem legnagyobb elméi gyakran utaltak a korlátozott én-szerkezeten túli gondolati szintekre. Einstein azt mondta: "Az emberi lény igazi mértékét elsősorban az határozza meg, hogy milyen mértékben és milyen értelemben ért el felszabadulást az én alól."
Tehát nem arról van szó, hogy a gondolkodás és az én létezése rossz lenne; a gondolkodás csodálatos eszköz, amikor az elme a szív szolgálatában áll. A vedánta szerint az elme jó szolgáló, de gyenge ura.
Az ego folyamatosan szűri a valóságot a nyelv és a címkék révén, és állandóan ítélkezik. Az egyik dolgot a másikhoz képest előnyben részesíti. Amikor az elme és az érzékek uralkodnak rajtad, végtelen szenvedést, végtelen vágyat és ellenszenvet keltenek, bezárva minket a gondolkodás mátrixába. Ha el akarod érni a szamádhit, ne ítéld meg a gondolataidat jónak vagy rossznak, hanem derítsd ki, ki vagy a gondolatok előtt, az érzékek előtt. Amikor minden címkét eldobsz, akkor lehetséges a dolgokat olyannak látni, amilyenek valójában vannak. Abban a pillanatban, amikor egy gyermeknek elmondják, mi az a madár, ha elhiszi, amit mondanak neki, soha többé nem lát madarat. Csak a gondolatait látja.
A legtöbb ember azt hiszi, hogy szabad, tudatos és ébren van. Ha azt hiszed, hogy már ébren vagy, akkor miért végeznéd el azt a nehéz munkát, hogy elérd azt, amiről úgy gondolod, hogy már megvan? Mielőtt lehetségessé válna az ébredés, el kell fogadnod, hogy alszol, a mátrixban élsz.
Vizsgáld meg őszintén az életedet, anélkül, hogy hazudnál magadnak. Képes vagy-e abbahagyni a robotikus, ismétlődő életmintáidat, ha akarsz? Képes vagy-e abbahagyni az örömkeresést és a fájdalomkerülést, függő vagy-e bizonyos ételektől, tevékenységektől, időtöltésektől? Folyamatosan ítélkezel, hibáztatsz, bírálod magadat és másokat? Az elméd szüntelenül keresi az ingereket, vagy teljesen kielégülsz attól, hogy csendben vagy? Reagálsz arra, hogy mások mit gondolnak rólad? Elismerést, pozitív megerősítést keresel? Valamilyen módon szabotálod az életedben felmerülő helyzeteket?
A legtöbb ember ma ugyanúgy éli meg az életét, mint holnap, egy év múlva és tíz év múlva. Amikor elkezded megfigyelni a robot-szerű természetedet, egyre éberebbé válsz. Elkezded felismerni a probléma mélységét. Teljesen és végképp alszol, eltévedtél egy álomban. Akárcsak Platón barlangjának lakói, a legtöbb ember, aki meghallja ezt az igazságot, nem lesz hajlandó vagy képes megváltoztatni az életét, mert ragaszkodik a megszokott mintáihoz.
Nagy erőfeszítéseket teszünk, hogy igazoljuk a szokásainkat, és inkább a homokba dugjuk a fejünket, mintsem szembenézzünk az igazsággal. Megváltókat akarunk, de nem vagyunk hajlandók magunk is felmenni a keresztre. Mit vagy hajlandó feláldozni a szabadságért? Vedd észre, hogy ha megváltoztatod a belső világodat, készen kell állnod arra is, hogy megváltoztasd a külső életedet. A régi struktúrádnak és a régi identitásodnak elhalt talajjá kell válnia, amelyből új növekedés fakad.
Az ébredés első lépése annak felismerése, hogy azonosulunk az emberi elme mátrixával, a maszkkal. Valaminek bennünk meg kell hallania ezt az igazságot, és fel kell ébrednie álmából. Van benned egy rész, valami időtlen, ami mindig is ismerte az igazságot. Az elme mátrixa eltereli a figyelmünket, szórakoztat minket, végtelenül cselekvésre, fogyasztásra, ragaszkodásra késztet minket, a vágyakozás és az ellenszenv folyamatosan változó formákkal járó körforgásában tartva minket, megakadályozva, hogy tudatosságunk kibontakozzon, hogy elnyerjük evolúciós születési jogunkat, a szamádhit.
A kóros gondolkodás az, ami normális életnek számít. Isteni lényed rabszolgává vált, azonosult a korlátozott én-struktúrával. A nagy bölcsesség, az igazság arról, hogy ki is vagy valójában, mélyen el van temetve a lényedben. J. Krishnamurti azt mondta: „Nem az egészség mércéje, ha valaki jól alkalmazkodik egy mélyen beteg társadalomhoz.” Az egóval való azonosulás a betegség, a szamádhi pedig a gyógymód.